40. hét - 1. hét

Hétvégén eljöttek Ágiék, megejtettünk egy közös társasozós, karácsonyi ajándékozós estét, nagyon jó volt. Aztán hétfőn mennem kellett a klinikára újabb CTG vizsgálatra, az Újgyerek persze megint aludt, az asszisztensnő meg megint paráztatott, hogy ez nagyon nem jó jel, stb. A dokim megnézett ultrahangon, és mindent rendben talált, aztán meg is vizsgált, nyomkodott csomó ideig, elég kellemetlen volt. Aztán felöltöztem, és leültetett, hogy egyáltalán nem reménytelen már ez a dolog, mert 3 cm-re nyitva van a méhszáj, úgyhogy azt tanácsolja, hogy otthon pakoljam össze a kórházi pakkot, ha még nem tettem, és ne nagyon menjek már sehová. (de azért csütörtökre megbeszéltünk egy újabb vizsgálatot, EST-t, ezt majd lentebb elmesélem, jó móka, Lilla ennek hatására született) J Ja, meg azt is mondta, hogy ezzel a méhszájjal, ha most megindítaná, 3 óra alatt meglenne a gyerek. (meg otthon lennék karácsonyra, nem mellesleg) Könyörgő tekintetem azonban nem hatotta meg, így távoztam.

Ezek után persze én egész nap a szülést vártam, meg fájdogált is a hasam hébe-hóba, de nem történt semmi. Másnap jött Beácska, hozott csomó ajándékot karácsonyra, velünk volt jó sokat, jó volt. Gondoltam, majd biztos akkor aznap, kedden szülök, elvégre ott van Bea, így van, aki vigyázzon Lillára, az Újgyerek meg jó fej, és még megengedett egy csajos találkozót karácsony előtt. Hát ez sem így lett. Pedig Bea mikor elment az esti edzésre hazaindulás előtt, még a lelkemre kötötte, hogy hívjam, ha szülök, meg ne tudja, hogy itt volt Szegeden, és én nem vele vitettem be magam a Klinikára. J

Szerdán aztán hívott a szülésznő estefelé, hogy másnap ¾ 7-re menjek be, és nem EST lesz, hanem OCT, és úgy készüljek, hogy valószínűleg már nem fogok hazamenni nyitott méhszájjal, hanem szülünk. Ezek után el lehet képzelni, mennyit aludtam éjjel. J Na de hadd meséljem el, mi is az az EST, azaz emlő-stimulációs CTG vizsgálat. A mellbimbók ingerlésekor oxitocin hormon szabadul fel a szervezetben, pont mint vajúdáskor, és méhösszehúzódásokat csinál, miközben géppel figyelik, hogy az élősködő odabenn hogyan reagál ezekre. Ha nem esik le a szívhangja, akkor vélhetőleg a vajúdáskori fájásokat is jól fogja tolerálni, és a méhlepény is képes még eközben is megfelelő módon ellátni. És hogy történik ez az egész? Az ember gyanútlan lánya bemegy a szülőszobára, ahol kap egy elöl gombos kórházi hálóinget, bugyin-zoknin kívül mindent ledob, hálóing fel, CTG gépre rákötik, rádobnak egy lepedőt nyakig, egy Bepanthen krémet készítenek mellé, majd felszólítják, hogy egy perc ingerlés-két perc szünet (ha jól emlékszem) szakaszokban kezdje el a saját mellbimbóját önkezével bizgetni a lepedő takarásában. Hát mit mondjak, elég érdekes élmény, miközben a CTG asszisztenssel társalogsz, keresed magadon lelkesen a Kossuth rádió frekvenciáját. J Az OCT ugyanerre szolgál, és ugyanezt a hatást váltja ki, csak ott direktben bekötik infúzióval a minimális mennyiségű oxitocint, úgyhogy a bizgetős része elmarad a történetnek. Azért nem bánom, mindkettőt kipróbálva, hogy ezúttal ez utóbbit választották nekem.

Na szóval szépen lezajlott a vizsgálat, és rendben is volt minden, aztán jött a szülésznő, hogy akkor jön mindjárt a doki és burkot repeszt és szülünk. Fájásaim még nem voltak, de ezzel a méhszájjal még egyszer nem mertek vagy nem akartak hazaengedni. A burokrepesztés nem fájt, pedig nagyon paráztam tőle, csak matatás volt az egész, inkább az volt a fura, hogy mennyi magzatvíz folyt ki, kb. 10 liternek éreztem. Aztán mondta a szülésznő, hogy időközben már 4-5 cm a méhszájam, úgyhogy itten hamar gyerek lesz. Fájás továbbra sem volt, úgyhogy visszakötöttek az oxitocin infúzióra, és csináltak nekem klasszakat. Mindenesetre az tény, hogy a burokrepesztés után 2 óra 20 perc alatt meg is született a fiam, úgyhogy panaszra nem lehet okom. Fájdalomcsillapítás a dolgok vihartempója miatt szóba sem került, de mondjuk Lillánál sem kértem. Ami nagyon más volt az előzőhöz képest, az a kitolási szakasz. Sokkal gyorsabban ment, mint elsőre, jobban és erősebben tudtam nyomni, és kontrollálni a saját testem, és azt csinálni, amit mondanak. Azt hiszem, ehhez az edzés is nagymértékben hozzájárult, nyilván erősebb a hasizmom is például, ami sokat segített, meg az is, hogy edzésen megszoktam, hogy csinálom, amit mondanak, akkor is, ha a testem már tiltakozik, fáj. Szóval nem rossz ez a kettlebell, mint szülésfelkészítő torna. J Nem mondom, segített a tapasztalat is, hogy már tudtam, mit kell csinálni, de azért a szülés kőkemény izommunka is, ami satnyábban sokkal nehezebb lett volna. Utána remegett is a lábam meg mindenem ezerrel a megerőltetéstől, elég vicces látvány volt. (Mondtam is, hogy ha ez nem áll le, a doki cikkcakk öltéseket fog belém varrni a végén. Vagy esetleg egy szép karácsonyi mintát.) J Az sem elhanyagolható tény a szülés tempója szempontjából, hogy hányan és milyen lelkesen ittak az egészségemre a „Szüljél gyorsan, könnyen” bulin. Szóval a kettlebellen, mint sporton kívül a szegedi csapatot is szeretettel ajánlom közös italozásra, mint bevált szülésgyorsító módszert. J Összegezve a dolgokat, a szülés az tényleg kőkemény „férfimunka”, amihez képest pár 10 perces snatch teszt lófasz se, hogy őszinte legyek. J Azért az elkövetkező év(tized)ekben a magam részéről én már csak snatch teszteket szeretnék csinálni a továbbiakban. J

       Ez itt Tamás, a 2011.12.22-én született 51 centis és 3420 grammos nagylegény

A kórházból 25-én délben engedtek ki. 27-én feljöttünk anyuékhoz Pestre, azóta itt élvezem, hogy nem kell főznöm, meg ilyesmiket, csak az Újgyerekkel foglalkozni, és ez nagyon nagy segítség így. Tegnap volt egyébként egy hetes a fiam, és eddig elég szerencsésen működik az eszik-alszik forgatókönyv, de nem akarom elkiabálni. Tejcsárda sajnos továbbra sem vagyok, de törekszem rá, hogy sikeresen menjen a szoptatás, majd meglátjuk, viszont egy lánykollégium éves átlag betétszükségletét elhasználtam az utóbbi napokban, szóval éldegélek, vígan mulatok. J Ja, meg valami beépített övtáska is lifeg az alhasamon, ahogy elnézem az ott lévő bőrfelületet, az elkövetkező 40-50 évben nem fogok bikiniben mutatkozni. (Nem mintha az elmúlt 32-ben megtettem volna.) J A felépülés fizikai része egyébként valamivel rosszabb, mint az első után, lelkileg viszont sokkal jobban vagyok, napi egy mini bőgésnél több eddig nem volt, ha egyáltalán… J

(az előbb volt egy etetés, és a szoptatás utáni tápszerpótlást simán a gyerek nyakába öntöttem úgy, hogy csak az tűnt fel, milyen hamar megette, mert nem vettem észre, hogy rosszul csavartam be a cumisüveget, ennyit a viszonylag kipihent állapotról, mi lenne, ha még minden rám is maradna?!) J

Hát nagyjából eddig tartott, amit én a terhes kettlebell edzésről és a tapasztalataimról írni szerettem volna. Most ebből a bejegyzésből jónéhány dolog kimaradt, feledékenységből vagy a gyengébb idegzetű olvasó kímélése érdekében, még lehet, hogy pótlom. Lehetséges, hogy írok még a testsúly meg régi külalak visszanyeréséről is némi tapasztalatot, összehasonlítva az edzés nélküli és végigedzett terhességeimet, meg arról is, hogy mikor sikerül újra edzenem. Addig is köszönöm mindenkinek a figyelmet, aki olvasásra érdemesnek ítélte bejegyzéseimet! J

38.-39. hét

Avagy vágom a centit, de a gyerek még mindig benn van...

Senkit nem untatnék a pingvinléptű dömper, azaz a feltámad a mamut munkacímű hétköznapjaimmal. A gyerek még benn van, az én hasam már óriási, kezdek egyre inkább nyüssz és nyaff hangulatba kerülni. Egyébként ígéretesen fájogatok, meg keményedek, meg szurkál itt-ott, de mivel ez már hetek óta van, nem fűzök hozzá hiú reményeket. Éppen tegnap voltam vizsgálaton, CTG meg ultrahang volt. A CTG-vel a magzatmozgásokat, magzati szívhangot, és méhtevékenységet nézik egyszerre, például hogy egy méhösszehúzódás esetén hogy reagál a gyerek, kb. annyi a lényeg, hogy ilyenkor nem szabad nagyon leesni a szívverés számának. Szóval minden rendben volt, a gyerek ezerrel aludt, és nem is ébredt fel közben, úgyhogy a mozgás része a dolognak nem nagyon monitorozódott. J Az ultrahangon meg nézett a dokim méreteket, hát ennek a gyereknek a feje már most 9,5x12 cm, ami nagyobb, mint a terhességi kor szerinti átlag méret, a becsült magzati súly pedig 3200 gramm. A fejméretnél azért nyeltem egy nagyot titokban, főleg mikor este a választott szülésznőmmel telefonos beszámolómra közölte, hogy most már fejre nem kell nőnie a kölyöknek… J

Szóval vágom a centit, mától számítva még 9-10 napom van a hivatalos kiírás szerint hátra.

Megmutatom, milyen tevékenységgel vezetem le mostanság a napi feszkót edzés híján, itten lehet megnézni.

Amiről még írni akartam, ha már kettlebelles blog (volt) ez (valamikor). J Ma volt 10 perces snatch teszt. A többieknek, persze. De én olyan rohadt kemény voltam, hogy elmentem megnézni őket. Meg számolni, ha valakinek kell. Végül számoltam is, Katiét, aki 238-at csinált egy tízessel a tíz perc alatt, és egyszer sem állt meg. Igazán szép teljesítmény. J Jó volt látni újra a már hiányzó arcokat, a küzdeni akarást és küzdeni tudást, ahogy a saját határaikat feszegették, és többen túl is léptek rajta. Így kívülről azért más volt, kellemes szemlélődés, míg mindenki izzadt, és küzdött, én csak szuszogtam és bámészkodtam. Ami nagyon aranyos volt, az Ági és Tamás kettőse, akik a snatch tesztben is párban voltak (ahogy „civilben” is ez jól bevált) Először Ági nyomta le a tíz percet, és amikor 180-at számolt Tamás, Ági felkiáltott két snatch között, hogy: - Még csak?! J Aztán mikor Tamás snatchelt, Ági bíztatta ezerrel a vége felé, de szó szerint együtt lélegzett vele, és folyamatosan hajtotta előre, beszélt hozzá. Mondtam is neki, hogy őt hívom be magammal szülni ezek után. Valami ilyesmi, amit én a TÁRS fogalmáról elképzelek, így csupa nagybetűvel.

És a legvégére még pár gondolat, aminek aztán se a terhességhez, se a bellhez nincs köze, viszont szeretném megosztani, merthogy hamarosan itt a karácsony, és én amúgy is lépten-nyomon érzelmes és érzelgős hangulatban vagyok a hormonok miatt. (legalábbis erre fogom) Szóval minap mentem a háziorvoshoz a táppénzes papíromért, amikor egy sántikáló, nem igazán jól öltözött bácsi sírásba hajló, remegő hangon megszólított kérni valamit, és én az ilyenkor szokásos piára-én-ugyan-nem-adok-egy-fillért-se rutinnal szavába vágva mondtam, hogy sajnos nincs nálam a pénztárcám, és mentem tovább. Utánam szólt, hogy neki nem pénz kell, csak nagyon éhes. Hát mit mondjak, szar érzés volt… Aztán visszafelé jövet még mindig ott botorkált a sarkon, és nyilván nem emlékezett már az öt perccel azelőtti találkozásunkra, mert újra megszólított, hogy nagyon éhes. Elmentem a kisboltig, vettem négy kiflit egy százasért, és visszavittem neki. Odaadtam és mondtam, egye meg, ő meg maga sem hitte, hogy mi történt, csak azt válaszolta, hogy jó, köszöni, és elkezdte kibontani a zacskót, én meg gyorsan megfordultam és elindultam haza, mert erősen bőgéshatáron voltam. (most is, ahogy ezt írom) Szóval nem akarok én itten észt osztani, vagy úgy gondolni, hogy hú, de jó ember vagyok most, mert amúgy nem ennyitől leszek az. Azért törekszem rá mindenesetre. Csak annyi, hogy olyan kevéssel is lehet másoknak örömet okozni, és jót adni, csak kicsit kell odafigyelni jobban és észrevehetjük a lehetőségeket magunk körül.
Azt hiszem, valami ilyesmi lenne a karácsony igazi lényege is.