36.-37. hét,

Avagy napok „pihenéssel” és a legszuperebb búcsúbulival...

Hát az úgy volt, hogy múlt héten megrendezésre került a legjobb „szüljél gyorsan és könnyen” parti, amit csak egy magamfajta terhi elképzelhetett magának. Előtte még elmentünk a Pupákkal vásárolni, és tologattam a tecsóban egy órát a mókás kisautós bevásárlókocsiban, ő meg veszettül forgatta a kormányt, és kurjongatott, hogy „Tekered, tekered!”, szóval jó volt. Aztán mikor már a karton tej meg egyéb rakomány is a kocsin volt, és közelítettük a 30 kilós rakománysúlyt gyerekkel együtt, elgondolkodtam, hogy akkor talán most meg is szülök itten a nagy tologatásban, de nem így lett. Beácska is lejött a bulira, és mentőangyalként érkezett értünk, meg a cuccokért, és hazatranszportált minket a bevásárlásból. Aztán a gyerekem itthon elragadta őt, magukra csukta a szobaajtót, és kiadta az utasítást, miszerint: „Huncutkodunk!” J Eközben én fehér embert próbáltam varázsolni a leharcolt bálnából a fürdőben, majd egyszer csak elindultunk a Gringo’s-ba. Nagyon sokan eljöttek, létszámrekordot döntöttük, ami tök jól esett, titokban izgultam ám, hogy leszünk-e elegen, aztán végül három asztalnál alig fértünk el. Azt kell mondjam, mindenki igazán derekasan kivette a részét a buliból, szem és torok nem maradt szárazon, az tuti, úgyhogy a társaság fogyasztásán biztosan nem fog múlni a gyors és könnyű szülésem. Hiába, ilyenek a rendes edzőtársak és barátok, tudnak áldozatot hozni a másik érdekében. J Kaptam sok-sok mindent a legfontosabbakon, a jelenléten és szereteten kívül is: Beától egy bögrét egy közös fotónkkal, Ágitól és Feritől egy kis társast Lillának (mert ilyenkor mindenki a babával meg az anyával van elfoglalva, és őt se hagyagoljuk), aztán egy csokor virágot Zolitól. Bettiéktől és Beától egy ajándékutalványt ide a szomszéd utcába egy kozmetikushoz (jelentem, már elhasználtam és újjászülettem!), hogy szép legyek a szülésre, LÚLB Attila pedig egy igen emlékezetes produkcióval lepett meg, miszerint „minden csak komédiaaaa!”, felejthetetlen dal volt! J És végül, de nem utolsó sorban, kaptam a társaságtól egy hímzett babatakarót, hogy biztosan az Újgyerek legyen a legmenőbb majd a Klinikán, íme:

Ennyit a múlt hétről. Most pedig hétfőn voltam a dokimnál, meg előtte egész nap intéztem egy csomó mindent (Lillagyerek anyuéknál van két napig), szóval mentem, mint a mérgezett egér. A dokinál minden rendben volt, a méhszáj MÉG MINDIG teljesen zárt… Most már valami történhetne lassan. Ma reggel voltam a terhesgondozóban, megkaptam végre az igazolást a négy megjelenésről (így a hatodik alkalommal), ami az egyszeri anyasági segélyhez szükséges majd. De végülis kedvesek voltak így utoljára. J (mondjuk az ultrahangon elég érdekes számadatok születtek…) Ezután voltam megint mindenféle ügyeket intézni, majd irány a női klinika, CTG-re. (ez egy gép, ami egyszerre monitorozza a magzati szívhangot, magzatmozgásokat, és a méhtevékenységet.) A saját dokimat mindenesetre megkértem egy újabb ultrahangra a biztonság kedvéért, és kiderült, hogy nem is olyan az Újgyerek, mint amilyennek reggel mérték. A feje mindenesetre már most 9,3 cm keresztben és 11,5 hosszában, ami 38. heti méreteknek felel meg, szóval ugyanolyan nagyfejű lesz, mint Lilla volt. J

Holnap még elmegyek Pestre lakást átvenni és átadni, úgyhogy meg is előlegezem magamnak ezt a hetet a posztolással, már úgy sem fog semmi közérdeklődésre számot tartó történni péntekig. A jövő hét elejére elhagyhatom a magnéziumot orvosi utasításra, hadd dolgozzanak a haskeményedések kontroll nélkül. Elkezdtem málnalevél-teát is inni, meg mindenféle homeó bogyókat enni, oszt ezek majd jól megsegítenek mind, hogy karácsonyra két darabban legyünk már a fa alatt. J

Még/már csak három hét és három nap a „partraszállásig”. J

35. hét

…avagy a game over hete.

12-én szombaton a férj elvonult itthonról Ágiékkal játszani, előtte együtt ebédeltünk azért, én meg szerveztem egy frankó ellenbulit, két anyukatársat elhívtam a lányaikkal hozzánk, szétszedni a lakást, jó volt. Aztán másnap újfent meggyőződtünk róla, hogy márpedig egy autó az KELL, mert az ember bevállalta, hogy elmegy bevásárolni a bringával, és haza is hozta vele a karton tejet, meg egy csomó mindent, de megkaptam, hogy nagyon szidott közben. J Szóval ez hosszú távon tuti nem állapot, nem beszélve a majdnem két gyerekről. Hétfőn aztán voltam a dokinál, minden nagyonis rendben van, a méhszáj még mindig full zárt, mondjuk ha picikét elkezdene valami történni vele, ami reményt ad arra, hogy az Újgyerek valamivel előbb kiugrik majd, azt cseppet sem bánnám. A doki elejtette, hogy picit mintha meg lenne rövidülve, de aztán persze megint a szokásos 3000-es érték került a terheskönyvembe. Pedig lélektanilag ez fontos lett volna, hogy pecsétes papírom van róla, hogy itten zajlanak az események, és igenis otthon leszünk karácsonyra, és nem a kórházban nyöszörgök gyöngyöző homlokkal, mikor más családokban lelkesen rázzák a csengőt a Jesszuskának…

Doki után elmentem az edzésre. Végülis jó volt, az a töredéknyi része, amit meg tudtam csinálni… A végén volt olyan, emlékszem, hogy egy kétkezes swing, súly felkap, egy guggolás, és így tovább, és csináltam, mert szarabb volt lerakni-felkapni a vasat, mint guggolni vele, de elég hamar kipurcantam, és másnap éreztem is a lábamat. Aztán rájöttem, hogy ha hozzávesszük az élősúly-többletemet is, akkor vélhetőleg rekordot döntettem guggolás-ügyben. J Edzés után Betti és Janó adott egy kabátot, amit Janónak vettek, csak nem hordja, hogy legyen olyan kabátom téli dömperként, amit be tudok magamon húzni. Nagyon aranyos gesztus volt, maguktól ajánlották fel. (az más kérdés, hogy mikor hazaértem, és tükörbe néztem, szívszélhűdést kaptam a látványtól, hogy MEKKORA vagyok benne, olyan csinos Michelin babával keresztezett amerikai focis sztájl, meg az is más kérdés, hogy ma a férjem már ebben ment dolgozni, mert mennyire jó meleg, és itt hagyta nekem az ő kabátját…) J

Ha már a méreteket említettem, súly szempontjából lényegesen jobban állok, mint az első terhességemnél, és lényegesen rosszabbul, mint amit kitűztem magam elé. Eddig 15 kilót híztam a mérleg szerint, de valahogy nem látom magamon ezt ilyen mértékűnek, és a férj sem. Lillával sokkal szélesebb voltam, olyan igazi partra vetett bálnás, mondjuk a szél azért most sem fúj el, de megmaradtak némileg a női körvonalak azért. J Szóval ez a 15 kg hízás 6 kilóval kevesebb mért súly, mint amennyit az elsőnél mértem legtöbb súlyként, de mivel akkor két kilóval könnyebben indultam neki a terhességnek, így a tényleges különbség 8 kiló. (mostanság meg vizesedem is már ezerrel, szép dundi virsli ujjaim vannak estére, szóval ez is bejátszik 1-2 kilót talán) Tehát elmondhatom, hogy nagyjából kétharmadát híztam csak az előzőnek, persze ez így is picit sok, de őszintén szólva nem mondhatnám, hogy az étkezésre borzasztó tudatosan odafigyeltem volna. Mondjuk a napi két krémes nem már ficcent be, de azért nem is fogtam vissza magam. Érdekes, az én testem soha nem azt jelezte, hogy vacsizzál minden nap finom salátát, meg gyümölcsöt, milyen gusztán ropog, nyam, nyamm, hanem azt, hogy a két szendvics után egyél má’ még egy kis csokikát is, le ne zuhanjon a vércukor szinted…

Edzés után bementem a klinikára a szülésznőhöz, újfent átbeszéltünk egy csomó mindent, elég sok félelmemet fel tudta oldani, úgyhogy mindenképpen hasznos alkalmak voltak ezek.

Kedden is elmentem edzésre, de már erős kétségekkel, viszont mégiscsak ballisztikus nap volt, a kedvencem, ugyebár, arra muszáj, gondoltam. Hát, nem jött be annyira. Körülbelül egy kör munka, egy kör leülés volt a menetrend, amit bírtam. Egész prózai okból kellett leülni folyton, úgy éreztem minden kör mozgás után, hogy a gyerek meg az egész méhem ki akar nyomódni. (na, ezt marha jól sikerült megfogalmazni) Levontam a konklúziót viszonylag gyorsan, nyilván egy ideje már érett is bennem ez a döntés, és edzés végén mondtam is a többieknek, hogy én most voltam utoljára. Aranyosak voltak a lányok az öltözőben, hiányozni fognak ők is, meg még páran. De ez van, idáig bírtam. Így is túlteljesítettem azt, amit magamtól elvártam, és bőven azt, amit mások elvártak tőlem. Remélem, sikerült példát mutatni, és páran elhiszik majd, hogy a terhesség nem betegség, nem kell táppénzre menni az ötödik héttől (csak orvosi utasításra, persze), merthogy úristen, terhes vagyok, hanem folytatni kell a megszokott életünket. Én ebben hiszek, hogy lelkileg és fizikailag is ezzel tettem legjobbat magamnak. Aztán egy idő után úgysem mennek a dolgok ugyanúgy, akkor meg szépen fokozatosan el kell engedni, ami már kolonc. Hát valami ilyesmi, nem is akarom ennél jobban túlbölcselkedni. Igazából megkönnyebbülés is volt kimondani, hogy vége, vélhetőleg már csak magamnak voltak elvárásaim magammal szemben, a többség csodálkozva/tisztelettel/csendes őrültnek tartva nézte, hogy meddig nyomom még az edzést. Hát eddig, drágáim, eddig...

Aztán másnap, vagy két nap múlva, nem tudom, felhívtam Tamást is, és elmondtam neki is a döntésem. Nagyon kedves és aranyos volt, és abszolút meg is értette a dolgot, szerintem ő maga sem hitte az elején, hogy idáig fog tartani ez a projekt, meg mostanság egyre többször poénkodott is, hogy meg ne szüljek edzésen, és ilyesmik, szóval szerintem volt benne némi titkos félsz, hogy hol van már a határ, hogy tényleg ne neki kelljen majd levezetnie kis druszája világra jöttét…

Hát azt hiszem, nagyjából ennyit írok most csak, a hetem további részének taglalásától eltekintek. Az Újgyerekkel kapcsolatos történésekről még hetente beszámolok, aztán majd a szülésről is közlök valami lájtosabban bloody verziót, erre még én is kíváncsi vagyok, hogy mennyit fog számítani az, hogy edzettebben és testtudatosabban ugrok neki másodjára. (remélem, rohadt sokat!) J Annak mindenesetre örülök, hogy nem lettem olyan terhi, akit ki és be kell segíteni a fürdőkádból/ba, ésatöbbi, mert még mindig teljes értékűen mozgok a hétköznapokban, igaz, sokszor nem szépségdíjas kivitelezésben, de a Kétévesünket is simán felemelem, meg tömegközlekedünk is, meg minden napi rutin dolgok. Mondjuk azért azt már fájlalom, mikor kezemben a gyerekkel felszállunk egy járműre és senki nem adja át a helyet. De akkor is állok simán, jobb karomban a 12 kilós Pupákkal, mert kőkemény vagyok. Egy igazi terhes terminátor. JJJJ

Magvas gondolatként pedig egy idézet a végére, amit (a törékeny meg gyönge részeket némileg megkérdőjelezve ugyan, de) nagyon igaznak érzek a szüléssel kapcsolatban:

„Vannak esetek, mikor a nő, bármilyen törékeny, és gyönge is a férfihoz hasonlítva, egyszerre erősebb lesz nemcsak a férfinál, hanem a világon mindennél.” (Gogol)

33.-34. hét

Mostanában nem nagyon volt időm írni, amikor meg lett volna, kedvem nem volt. Kicsit rám szakadtak a dolgok, nomeg az elmúlt két hétben kettő, azaz kettő darab értékelhető edzésen tudtam részt venni, azon is értékelhetetlen teljesítménnyel, úgyhogy lassan a blog címéből kitörölhetem a kettlebell szót… De lássuk sorjában a történéseket.

Először is volt a hosszú hétvége. Szombat délelőtt voltunk LÚLB (legújabb legjobb barát, mi más?!) Attilánál autókat nézni, a gyerek rettentően élvezte, mindegyikbe belemászott és mindent megnyomkodott, én meg vártam, mikor kapunk a fejünkre, hogy állítsuk már le, de azt hiszem, Attilát titokban eléggé levette a lábáról, vagy csak Lilla menő lábbal hajtós kismotorjára pályázott beszámítandó járműként, ki tudja?! J Este átjöttek Ágiék, megünnepelni a sikeres nyelvvizsgát, meg a világ legokosabb tanítványát, szerénységemet, ugyebár. Olasz este volt, kaja szempontjából mindenképp, csirkés-paradicsomszószos pennét csináltam, Ági meg hozott egy nagy tál tiramisut, és azért csináltam még egy adag mákos muffint is a biztonság kedvéért. Mondanom sem kell, hogy végül MINDEN elfogyott, a tiramisu egyharmadát tuti én ettem meg, szóval megünnepeltem a vizsgám úgy egymillió kalória egy órán belüli bevitelével, okosan. J

Vasárnap anyukámék jöttek, ez jó volt, el tudtunk menni az ótójukkal Aldiba meg DM-be bevásárolni, hát mit is mondhatnék, ritkán pattintottam el ennyi pénzt két óra alatt… Vettünk csomó kaját, meg mindent, ami az Újgyereknek meg nekem majd kell, a születéséhez, és az utána következő hetekre, a pelenkától kezdve a cumisüvegbe való gumicumin át a tejserkentő teáig, hogy az intimebbjét ne is említsem. Legyen elég ennyi, hogy döbbenetes dolgokra van szükség. Hétfőn temetőlátogatós-merengős napom volt, kedden pedig délutánra jöttek sógornőmék. A munkaszüneti napok miatt a hétfői, keddi edzés persze elmaradt.

Szerdán reggel mentem vérvételre, Ági jött Lillára vigyázni addig. Kértem a háziorvostól is egy beutalót, hogy ha már amúgy is megyek a terhesgondozós beutalóval, csekkoljuk már le a pajzsmirigyemet és nézessünk egy TSH szintet, amúgy is novemberben lenne aktuális, és így nem kéne begurulnom az I. Belklinikára csak emiatt… Szóval megkaptam a beutalót még reggel, rendes volt a doktornő, de kért általános vérképet, vizeletet is. Persze a terhesgondozó is kb. ugyanezt kérte, szóval csomó átfedés volt a kettő között. Gondoltam, levesznek 3-4 cső vért, meg plusz egyet a TSH miatt, hogy én mekkorát tévedtem! Azt hinné az ember, hogy a két beutalóhoz egyszer leveszik a vért, és két leletet nyomtatnak majd, és ennyi, de nem. A csaj duplán levette mindenhez, összesen 9 csővel, már amikor kipakolta, lesokkolódtam. És ezek után a pisit is két kémcsőbe kellett tölteni. De a non plus ultra még ezután jött, mikor megláttam az eredményeket két nap múlva. A két papír egymáshoz képest is rengeteg eltérést tartalmaz, de kb. olyan szinten, hogy az egyiken 2-3 fehérvérsejt, a másikon 10-15 szerepel, mindezt ugyanabban az időben leadott ugyanazon mintából. Na, ezt magyarázza meg valaki, ha érti. J

Aztán a vámpírnénitől hazaérve nekiálltam a tortasütésnek a másnapi szülinapi edzésre, amíg még Ági itt volt. Tudniillik kedvenc edzőnk 34 éves lett, én meg gondoltam, ez a jeles alkalom megéri a szülés előtti utolsó nagyobb cukrásztevékenységet.

Csütörtökön jött Beácska, már délelőtt, és egész nap velünk volt, Lilla nagyon örült neki, nagyot játszottak, és ha százszor nem nézte meg a Nagylány Bea okostelefonjában a cicás alkalmazást, akkor egyszer sem. J Aztán amikor Lilla délután elaludt, gyorsan befejeztem a tortát, és valami azt súgta már akkor is, hogy ennek nagy sikere lesz… Este át is adtuk az edzés elején Tamásnak jól, a többi összeesküvőtárssal, és hát valóban nem hagyott hidegen senkit a dolog, főleg a férfiszívekre volt hatással. Elég, ha csak annyit mondok: CSÖCSÖK, a többit mesélje maga a látvány:

Az ünnepi edzés kidobózásból állt főleg, amiben nem vettem részt, viszont helyette lelkesen beszélgettem rég nem látott és nagyon hiányolt elvtársunkkal, akinek nem a vezetékneve a keresztneve, ugyebár. J Aztán a végén volt pár kör swing, azt azért megcsináltam. Edzés után pedig egy össznépi Gringo’s-os beülés volt, ami ismét remekül sikerült, különös tekintettel a piercingekre és egyéb sztorikra. Aztán Bea nálunk aludt, igaz, szegénynek csak egy szivacsmatrac jutott a nappaliban földön, meg reggel a nyakába egy gyerek, „nézzük meg a cicát” felkiáltással rögtön a telefonját követelve, de azt hiszem, így sem bánta a vendégeskedést kis családomnál. J Délután bevártuk Tibit hárman csajok, és felmentünk Pestre anyuékhoz. Másnap, szombaton sikerült aláírni az adásvételi szerződést a kis lakásomra, úgyhogy ha minden jól megy, sikerül megszabadulni a frankhitelemtől egyszer és mindenkorra, persze elkiabálni még most sem merem, de ígértesen alakul a történet. (a szerződéskötés viszont 11-től délután 4-ig tartott, ha nem vagyok nagyon terhes, továbbá végtörlesztési határidőkkel szorított szegényke, és persze úrinő is, ugye, akkor tuti sikongatva asztalt borítottam volna elég hamar, de mindegy, lényeg, hogy a végén csak sikerült aláírni) Vasárnap rokonozás volt Kecskeméten, aztán hazajöttünk Szegedre.

Ezen a héten meg főleg a banki dolgokat, meg egyéb papírokat intéztem, ami a vevőim ügyvédjének kell, végülis négy nap alatt sikerült is összerakni mindent, amit kért, innentől ő jön a pénz utalásával, én meg jövő hétre már nem leszek cefetül eladósodott, ha minden jól megy. Meg közben összepakoltam a kórházi bőröndömet, hogy innentől ne érhessen meglepetés, meg becsomagoltam egy újabb adag karácsonyi ajándékot, meg rájöttem, hogy anyunak és tesónak is decemberben van névnapja, na azok a meglepik is csomagolva várják a nagy pillanatot a szekrényben már. Szóval nagyjából kész vagyok, néha több értelemben is, mint kéne.

Kedden nem mentem edzésre, mert nagyon nyűgös napom volt. A hétfői meg a csütörtöki edzésen viszont voltam, de meg kell mondjam őszintén, egyre kevesebb dolgot tudok felsorolni, hogy mi az, amit meg tudtam csinálni. Swing, snatch, meg a press az, ami jól eső gyakorlatnak megmaradt, még a sima guggolás az valamennyire megvan, és itt nagyjából ki is fújt a történet. Mondjuk a windmillt nem nagyon csináljuk, szerintem még talán ez lenne kellemes a kettlebelles gyakorlatokból. Meg van egy földön fekvős-bokafogós-csípőfelemelős-magasanmegtartós gyakorlat is, ami nagyon jól esik a hátamnak, derekamnak, de ez már nem kettlebell. Ami újabban nem megy már, az a fekvőtámasz, eddig is térdelve csináltam, de most a hetekben éreztem, hogy már nagyon megfeszül közben a hasam, és erőlködés lesz belőle. A másik ilyen új élmény a széles állásban való mély guggolásnál ért (bár az én állásom a hasam miatt már egy ideje szélesebb, mint elvileg kellene), meg amikor be kell tenni a könyököt a térdhez közben, és kifelé nyomni a guggolás alsó pozíciójában… Szóval ezeknél konkrétan azt érzem, hogy kinyomódik a gyerek feje, és megszülök, egész egyszerűen nem tudom csinálni már. (Éppen elég ijesztő belegondolni, hogy CSAK hat hetem van hátra szülésig, hát még abba, hogy mindez egy edzésen kezdődjön el…) Eddig körülbelül 12-14 kg-t híztam egyébként, szemben a múltkori 21 kg-val, majd még mázsálok egyet a legvégén, csekkolni a konkrét számot, és aztán letagadni a feléből pár kg-t. J
Nagyon nagyon szomorú voltam csütörtökön az edzés után, mikor magam előtt beismertem, hogy lassacskán vége ennek az edzős történetnek… Lehetne tovább erőltetni, de azt hiszem, már csak alkalmak vannak benne reálisan, hetek semmiképp. Szó szerint fáj ezt kimondani, leírni, de ha felelősen gondolkodom magammal, és az Újgyerekkel kapcsolatban, akkor hamarosan be kell látnom, hogy ennyi volt… Csak még ilyen véglegesen nem tudom kimondani, azt hiszem. Ugyanakkor nem hiányzik a sok kudarcélmény sem, amit akkor érzek, mikor én már csak üldögélek edzéseken (egyre többet), míg a többiek nyomják, mint állat, vagy valami olyasmi. J Rossz, hogy nem megy, na. És nagyon, nagyon fog hiányozni a csapat, sok embert nagyon megszerettem, és közülük néhányat a barátomnak is tartok, őmiattuk is nehéz az elszakadás. Hát ilyen lelki tusákat vívok mostanság. Az biztos, hogy a decemberi 10 perces snatch tesztet már csak számolni fogom valakinek, de ha nem szülök, megyek, ez tuti. J

Aztán lassan tényleg már csak erre, mármint a szülésre kell lélekben felkészülnöm, mert az olyan, drága gyermekeim, amihez képest a legkeményebb edzés is a „lófasz se” kategória, és ha nem hangzana rettentő hülyén, azt írnám, hogy az aztán igazi férfimunka lesz. J Mindig eszembe jut erről egy mondat, mely a Funny Girl, vagy Funny Lady című Barbra Streisand klasszikusban hangzik el a szülésről, emlékezetből idézem, miszerint: „Próbáltál már liftajtón kipréselni egy hangversenyzongorát?!” J

Halottak napján

A nagymamám makacs, kőkemény asszony volt, sokáig ő irányította a családot. Aztán ahogy teltek az évek, keménysége lassan kopott el, ahogy a víz is gömbölyűre csiszolja a sziklákat idővel. Makacssága azonban mit sem változott.

Minden nap hosszú ujjú, lehetetlen színű, elöl gombos flanelruhákat viselt mackónadrággal, ez volt az ő otthonkája. A világ legjobb oroszkrémtortáját, képviselőfánkját, ferdinánd kalácsát sütötte, és istenien főzött. Később persze ez a tudás is megkopott, lassan elmaradtak a sütemények, közben én amúgy is cukrász lettem; a főzést viszont nehezebben adta fel, mi pedig ettük az egyre íztelenebbé váló fogásokat, meg a fahéjas milánói makarónit. Aztán lassacskán háttérbe húzódott, és kimondatlanul adta át anyámnak a konyhát, de az ebéd utáni mosogatást még egy darabig rendíthetetlenül csinálta, majd elmúlt ez is. Végül már csak a sorozat- és híradónézés maradt. Soha nem felejtem el, ahogy „hazudtok, mint a kutyák” kiabálással kommentálta a politikai híreket rendszeresen…

Egy napon annyira rosszul érezte magát, hogy orvost kellett hozzá hívni. Addigra már napok óta a fotelban aludt. Persze azt hittük, csak a szokásos makacsság, mert valamiért ezt is a fejébe vette, de kiderült, hogy rengeteg víz gyűlt fel benne, és már nem volt kényelmes feküdni, mert úgy nem kapott rendesen levegőt. A háziorvos mentőt hívott hozzá, kórházba küldte, ő pedig ordított anyámmal, hogy nem szereti, ha elküldi, meg biztos csak útban van már. Mondom, makacs asszony volt. A mentőben én utaztam vele a Bajcsy kórházig. Úgy tűnt, pár nap alatt jobban is lett, azután egy vasárnap délután bementünk hozzá anyuval, és már nem nyitotta ki a szemét, csak feküdt elfolyt arcvonásokkal a párnán, és hörögve, bugyborékolva kapkodta a levegőt. Az már nem is ő volt. Anyám jó darabig ült még sírva a folyosón, aztán csak simogatta mamát szótlanul, mielőtt hazaindultunk. Mindketten tudtuk, hogy nem látjuk már többet élve. Pár óra múlva telefonáltak a kórházból, hogy meghalt. Pedig mama sosem vette tudomásul, hogy halandó, még csak beszélni sem volt hajlandó a halálról sosem. 93 éves múlt.

Nagypapám csendes, magának való ember volt, igaz, mama mellett nem sok szava lehetett. Sokáig nem értettem, hogy lehet ennyire magába zárkózott, mintha soha semmi nem érdekelné. Egy nap kiderült, hogy volt már egy házassága mama előtt, és a felesége meg a kisfia odavesztek a háborúban, bombázáskor.

Papa minden egyes nap, mióta az eszemet tudom, elment otthonról. Senki nem tudta, hova. Reggeli után elindult, ha esett, ha fújt, és csak ebédre ért haza. Állítása szerint sétált, meg utazgatott a városban, fogaskerekűzött, meg ilyesmi, de nekem, mint a család legvadabb fantáziával megáldott tagjának éveken keresztül meggyőződésem volt, hogy van egy másik családja is. Különben hová menne minden nap?! Azóta sem tudom, hogy tényleg 30 éven keresztül csak békávézgatott-e. Vajon mi hajtotta ilyen rendületlenül nap mint nap?!

Mamával amolyan igazi kutya-macska házasságban éltek. Nem tudtak meglenni egymással, de igazából egymás nélkül sem. Folyamatosan veszekedtek valamin. Már jóval közelebb voltak a kilencvenhez, mikor mama azért kiabált vele, mert szegény már nem tudta rendesen emelni a lábát, valahogy így: „Ne csoszogjál már, mert eltöröm azt a kurva lábadat, az Isten b@ssza meg!” (nem csoda, hogy a kétéves lányom is ez utóbbi káromkodást tanulta meg tőlem, amit nagyon szégyellek egyébként, ez igazi családi örökség)

Papa mamám halála után még csendesebb, még magának valóbb lett. Végül két évvel később, jópár hét kórházi tartózkodás után halt meg, az utolsó időkben folyamatosan az életét mesélve, búcsúzkodva tőlünk. Tudta, mi vár rá, elfogadta és vágyta a halált. Ő is 93 éves múlt akkor.

És volt egy szegedi fiú, akit évekkel ezelőtt szerettem. Hajszálrepedésekkel teli, pókhálófonálon függő, törékeny lélek volt, ezt kezdetektől tudtam jól. Csakhogy elhittem, elhitettem magammal, hogy ez az új szerelem segít majd rajta, minden addigi rosszat elfeledtet vele és meggyógyítja majd. És ezt egészen addig a napig elhittem, amíg úgy nem döntött, elég volt, és kiballagott a baktói kiskertek felé a vasúti sínekhez…

Pár hónap múlva lett volna harminc.

Az ő halálát volt a legnehezebb feldolgozni. Még 26 sem voltam, államvizsga előtt két hónappal, szerelmesen, nélküle. Aztán valahogy kibírtam, befejeztem a szakdolgozatomat és levizsgáztam, és ráébredtem a saját erőmre, hogy milyen sok van bennem, és hogy én innentől már mindent túlélek, ha ezt is.

Sokáig úgy gondoltam, hogy soha többé nem jövök Szegedre. Aztán 2008-ban újra találkoztam valakivel ebből a városból, aki megfogott, és a következő évben a férjem lett. Azóta itt élek, és éppen a második gyermekünket várom.

Sokszor eszembe jut, milyen furcsa az élet, mert - noha én nem emlékszem arról a napról szinte semmire és senkire- férjemmel ennek a fiúnak a temetésén találkoztam először.

A dolgok valahogy mindig egyensúlyba kerülnek előbb-utóbb…

Reményik Sándor: Ave Halott!

Ave Halott! Az élet zúg tovább,
Sírok fölött nem időzhet a láb,
Gyökeret nem ereszthet.
A kedves fölé a szív önmagát,
Mint eleven keresztet,
Mint örök fejfát, nem tűzheti le.

Pedig úgy volna szép.
Úgy ottmaradni, mozdulatlanul,
Hordozni, mint a márvány, - egy nevet,
S nem bánni, virrad-e, vagy alkonyul.
De nem lehet.
Az élet zúg tovább,
S mint egész, nem ér soha-soha véget.
Ave Halott!
Az élnimenők köszöntenek Téged.

Hát nagyjából ezek jutottak eszembe így halottak napján...