35. hét

…avagy a game over hete.

12-én szombaton a férj elvonult itthonról Ágiékkal játszani, előtte együtt ebédeltünk azért, én meg szerveztem egy frankó ellenbulit, két anyukatársat elhívtam a lányaikkal hozzánk, szétszedni a lakást, jó volt. Aztán másnap újfent meggyőződtünk róla, hogy márpedig egy autó az KELL, mert az ember bevállalta, hogy elmegy bevásárolni a bringával, és haza is hozta vele a karton tejet, meg egy csomó mindent, de megkaptam, hogy nagyon szidott közben. J Szóval ez hosszú távon tuti nem állapot, nem beszélve a majdnem két gyerekről. Hétfőn aztán voltam a dokinál, minden nagyonis rendben van, a méhszáj még mindig full zárt, mondjuk ha picikét elkezdene valami történni vele, ami reményt ad arra, hogy az Újgyerek valamivel előbb kiugrik majd, azt cseppet sem bánnám. A doki elejtette, hogy picit mintha meg lenne rövidülve, de aztán persze megint a szokásos 3000-es érték került a terheskönyvembe. Pedig lélektanilag ez fontos lett volna, hogy pecsétes papírom van róla, hogy itten zajlanak az események, és igenis otthon leszünk karácsonyra, és nem a kórházban nyöszörgök gyöngyöző homlokkal, mikor más családokban lelkesen rázzák a csengőt a Jesszuskának…

Doki után elmentem az edzésre. Végülis jó volt, az a töredéknyi része, amit meg tudtam csinálni… A végén volt olyan, emlékszem, hogy egy kétkezes swing, súly felkap, egy guggolás, és így tovább, és csináltam, mert szarabb volt lerakni-felkapni a vasat, mint guggolni vele, de elég hamar kipurcantam, és másnap éreztem is a lábamat. Aztán rájöttem, hogy ha hozzávesszük az élősúly-többletemet is, akkor vélhetőleg rekordot döntettem guggolás-ügyben. J Edzés után Betti és Janó adott egy kabátot, amit Janónak vettek, csak nem hordja, hogy legyen olyan kabátom téli dömperként, amit be tudok magamon húzni. Nagyon aranyos gesztus volt, maguktól ajánlották fel. (az más kérdés, hogy mikor hazaértem, és tükörbe néztem, szívszélhűdést kaptam a látványtól, hogy MEKKORA vagyok benne, olyan csinos Michelin babával keresztezett amerikai focis sztájl, meg az is más kérdés, hogy ma a férjem már ebben ment dolgozni, mert mennyire jó meleg, és itt hagyta nekem az ő kabátját…) J

Ha már a méreteket említettem, súly szempontjából lényegesen jobban állok, mint az első terhességemnél, és lényegesen rosszabbul, mint amit kitűztem magam elé. Eddig 15 kilót híztam a mérleg szerint, de valahogy nem látom magamon ezt ilyen mértékűnek, és a férj sem. Lillával sokkal szélesebb voltam, olyan igazi partra vetett bálnás, mondjuk a szél azért most sem fúj el, de megmaradtak némileg a női körvonalak azért. J Szóval ez a 15 kg hízás 6 kilóval kevesebb mért súly, mint amennyit az elsőnél mértem legtöbb súlyként, de mivel akkor két kilóval könnyebben indultam neki a terhességnek, így a tényleges különbség 8 kiló. (mostanság meg vizesedem is már ezerrel, szép dundi virsli ujjaim vannak estére, szóval ez is bejátszik 1-2 kilót talán) Tehát elmondhatom, hogy nagyjából kétharmadát híztam csak az előzőnek, persze ez így is picit sok, de őszintén szólva nem mondhatnám, hogy az étkezésre borzasztó tudatosan odafigyeltem volna. Mondjuk a napi két krémes nem már ficcent be, de azért nem is fogtam vissza magam. Érdekes, az én testem soha nem azt jelezte, hogy vacsizzál minden nap finom salátát, meg gyümölcsöt, milyen gusztán ropog, nyam, nyamm, hanem azt, hogy a két szendvics után egyél má’ még egy kis csokikát is, le ne zuhanjon a vércukor szinted…

Edzés után bementem a klinikára a szülésznőhöz, újfent átbeszéltünk egy csomó mindent, elég sok félelmemet fel tudta oldani, úgyhogy mindenképpen hasznos alkalmak voltak ezek.

Kedden is elmentem edzésre, de már erős kétségekkel, viszont mégiscsak ballisztikus nap volt, a kedvencem, ugyebár, arra muszáj, gondoltam. Hát, nem jött be annyira. Körülbelül egy kör munka, egy kör leülés volt a menetrend, amit bírtam. Egész prózai okból kellett leülni folyton, úgy éreztem minden kör mozgás után, hogy a gyerek meg az egész méhem ki akar nyomódni. (na, ezt marha jól sikerült megfogalmazni) Levontam a konklúziót viszonylag gyorsan, nyilván egy ideje már érett is bennem ez a döntés, és edzés végén mondtam is a többieknek, hogy én most voltam utoljára. Aranyosak voltak a lányok az öltözőben, hiányozni fognak ők is, meg még páran. De ez van, idáig bírtam. Így is túlteljesítettem azt, amit magamtól elvártam, és bőven azt, amit mások elvártak tőlem. Remélem, sikerült példát mutatni, és páran elhiszik majd, hogy a terhesség nem betegség, nem kell táppénzre menni az ötödik héttől (csak orvosi utasításra, persze), merthogy úristen, terhes vagyok, hanem folytatni kell a megszokott életünket. Én ebben hiszek, hogy lelkileg és fizikailag is ezzel tettem legjobbat magamnak. Aztán egy idő után úgysem mennek a dolgok ugyanúgy, akkor meg szépen fokozatosan el kell engedni, ami már kolonc. Hát valami ilyesmi, nem is akarom ennél jobban túlbölcselkedni. Igazából megkönnyebbülés is volt kimondani, hogy vége, vélhetőleg már csak magamnak voltak elvárásaim magammal szemben, a többség csodálkozva/tisztelettel/csendes őrültnek tartva nézte, hogy meddig nyomom még az edzést. Hát eddig, drágáim, eddig...

Aztán másnap, vagy két nap múlva, nem tudom, felhívtam Tamást is, és elmondtam neki is a döntésem. Nagyon kedves és aranyos volt, és abszolút meg is értette a dolgot, szerintem ő maga sem hitte az elején, hogy idáig fog tartani ez a projekt, meg mostanság egyre többször poénkodott is, hogy meg ne szüljek edzésen, és ilyesmik, szóval szerintem volt benne némi titkos félsz, hogy hol van már a határ, hogy tényleg ne neki kelljen majd levezetnie kis druszája világra jöttét…

Hát azt hiszem, nagyjából ennyit írok most csak, a hetem további részének taglalásától eltekintek. Az Újgyerekkel kapcsolatos történésekről még hetente beszámolok, aztán majd a szülésről is közlök valami lájtosabban bloody verziót, erre még én is kíváncsi vagyok, hogy mennyit fog számítani az, hogy edzettebben és testtudatosabban ugrok neki másodjára. (remélem, rohadt sokat!) J Annak mindenesetre örülök, hogy nem lettem olyan terhi, akit ki és be kell segíteni a fürdőkádból/ba, ésatöbbi, mert még mindig teljes értékűen mozgok a hétköznapokban, igaz, sokszor nem szépségdíjas kivitelezésben, de a Kétévesünket is simán felemelem, meg tömegközlekedünk is, meg minden napi rutin dolgok. Mondjuk azért azt már fájlalom, mikor kezemben a gyerekkel felszállunk egy járműre és senki nem adja át a helyet. De akkor is állok simán, jobb karomban a 12 kilós Pupákkal, mert kőkemény vagyok. Egy igazi terhes terminátor. JJJJ

Magvas gondolatként pedig egy idézet a végére, amit (a törékeny meg gyönge részeket némileg megkérdőjelezve ugyan, de) nagyon igaznak érzek a szüléssel kapcsolatban:

„Vannak esetek, mikor a nő, bármilyen törékeny, és gyönge is a férfihoz hasonlítva, egyszerre erősebb lesz nemcsak a férfinál, hanem a világon mindennél.” (Gogol)