Halottak napján

A nagymamám makacs, kőkemény asszony volt, sokáig ő irányította a családot. Aztán ahogy teltek az évek, keménysége lassan kopott el, ahogy a víz is gömbölyűre csiszolja a sziklákat idővel. Makacssága azonban mit sem változott.

Minden nap hosszú ujjú, lehetetlen színű, elöl gombos flanelruhákat viselt mackónadrággal, ez volt az ő otthonkája. A világ legjobb oroszkrémtortáját, képviselőfánkját, ferdinánd kalácsát sütötte, és istenien főzött. Később persze ez a tudás is megkopott, lassan elmaradtak a sütemények, közben én amúgy is cukrász lettem; a főzést viszont nehezebben adta fel, mi pedig ettük az egyre íztelenebbé váló fogásokat, meg a fahéjas milánói makarónit. Aztán lassacskán háttérbe húzódott, és kimondatlanul adta át anyámnak a konyhát, de az ebéd utáni mosogatást még egy darabig rendíthetetlenül csinálta, majd elmúlt ez is. Végül már csak a sorozat- és híradónézés maradt. Soha nem felejtem el, ahogy „hazudtok, mint a kutyák” kiabálással kommentálta a politikai híreket rendszeresen…

Egy napon annyira rosszul érezte magát, hogy orvost kellett hozzá hívni. Addigra már napok óta a fotelban aludt. Persze azt hittük, csak a szokásos makacsság, mert valamiért ezt is a fejébe vette, de kiderült, hogy rengeteg víz gyűlt fel benne, és már nem volt kényelmes feküdni, mert úgy nem kapott rendesen levegőt. A háziorvos mentőt hívott hozzá, kórházba küldte, ő pedig ordított anyámmal, hogy nem szereti, ha elküldi, meg biztos csak útban van már. Mondom, makacs asszony volt. A mentőben én utaztam vele a Bajcsy kórházig. Úgy tűnt, pár nap alatt jobban is lett, azután egy vasárnap délután bementünk hozzá anyuval, és már nem nyitotta ki a szemét, csak feküdt elfolyt arcvonásokkal a párnán, és hörögve, bugyborékolva kapkodta a levegőt. Az már nem is ő volt. Anyám jó darabig ült még sírva a folyosón, aztán csak simogatta mamát szótlanul, mielőtt hazaindultunk. Mindketten tudtuk, hogy nem látjuk már többet élve. Pár óra múlva telefonáltak a kórházból, hogy meghalt. Pedig mama sosem vette tudomásul, hogy halandó, még csak beszélni sem volt hajlandó a halálról sosem. 93 éves múlt.

Nagypapám csendes, magának való ember volt, igaz, mama mellett nem sok szava lehetett. Sokáig nem értettem, hogy lehet ennyire magába zárkózott, mintha soha semmi nem érdekelné. Egy nap kiderült, hogy volt már egy házassága mama előtt, és a felesége meg a kisfia odavesztek a háborúban, bombázáskor.

Papa minden egyes nap, mióta az eszemet tudom, elment otthonról. Senki nem tudta, hova. Reggeli után elindult, ha esett, ha fújt, és csak ebédre ért haza. Állítása szerint sétált, meg utazgatott a városban, fogaskerekűzött, meg ilyesmi, de nekem, mint a család legvadabb fantáziával megáldott tagjának éveken keresztül meggyőződésem volt, hogy van egy másik családja is. Különben hová menne minden nap?! Azóta sem tudom, hogy tényleg 30 éven keresztül csak békávézgatott-e. Vajon mi hajtotta ilyen rendületlenül nap mint nap?!

Mamával amolyan igazi kutya-macska házasságban éltek. Nem tudtak meglenni egymással, de igazából egymás nélkül sem. Folyamatosan veszekedtek valamin. Már jóval közelebb voltak a kilencvenhez, mikor mama azért kiabált vele, mert szegény már nem tudta rendesen emelni a lábát, valahogy így: „Ne csoszogjál már, mert eltöröm azt a kurva lábadat, az Isten b@ssza meg!” (nem csoda, hogy a kétéves lányom is ez utóbbi káromkodást tanulta meg tőlem, amit nagyon szégyellek egyébként, ez igazi családi örökség)

Papa mamám halála után még csendesebb, még magának valóbb lett. Végül két évvel később, jópár hét kórházi tartózkodás után halt meg, az utolsó időkben folyamatosan az életét mesélve, búcsúzkodva tőlünk. Tudta, mi vár rá, elfogadta és vágyta a halált. Ő is 93 éves múlt akkor.

És volt egy szegedi fiú, akit évekkel ezelőtt szerettem. Hajszálrepedésekkel teli, pókhálófonálon függő, törékeny lélek volt, ezt kezdetektől tudtam jól. Csakhogy elhittem, elhitettem magammal, hogy ez az új szerelem segít majd rajta, minden addigi rosszat elfeledtet vele és meggyógyítja majd. És ezt egészen addig a napig elhittem, amíg úgy nem döntött, elég volt, és kiballagott a baktói kiskertek felé a vasúti sínekhez…

Pár hónap múlva lett volna harminc.

Az ő halálát volt a legnehezebb feldolgozni. Még 26 sem voltam, államvizsga előtt két hónappal, szerelmesen, nélküle. Aztán valahogy kibírtam, befejeztem a szakdolgozatomat és levizsgáztam, és ráébredtem a saját erőmre, hogy milyen sok van bennem, és hogy én innentől már mindent túlélek, ha ezt is.

Sokáig úgy gondoltam, hogy soha többé nem jövök Szegedre. Aztán 2008-ban újra találkoztam valakivel ebből a városból, aki megfogott, és a következő évben a férjem lett. Azóta itt élek, és éppen a második gyermekünket várom.

Sokszor eszembe jut, milyen furcsa az élet, mert - noha én nem emlékszem arról a napról szinte semmire és senkire- férjemmel ennek a fiúnak a temetésén találkoztam először.

A dolgok valahogy mindig egyensúlyba kerülnek előbb-utóbb…

Reményik Sándor: Ave Halott!

Ave Halott! Az élet zúg tovább,
Sírok fölött nem időzhet a láb,
Gyökeret nem ereszthet.
A kedves fölé a szív önmagát,
Mint eleven keresztet,
Mint örök fejfát, nem tűzheti le.

Pedig úgy volna szép.
Úgy ottmaradni, mozdulatlanul,
Hordozni, mint a márvány, - egy nevet,
S nem bánni, virrad-e, vagy alkonyul.
De nem lehet.
Az élet zúg tovább,
S mint egész, nem ér soha-soha véget.
Ave Halott!
Az élnimenők köszöntenek Téged.

Hát nagyjából ezek jutottak eszembe így halottak napján...