40. hét - 1. hét

Hétvégén eljöttek Ágiék, megejtettünk egy közös társasozós, karácsonyi ajándékozós estét, nagyon jó volt. Aztán hétfőn mennem kellett a klinikára újabb CTG vizsgálatra, az Újgyerek persze megint aludt, az asszisztensnő meg megint paráztatott, hogy ez nagyon nem jó jel, stb. A dokim megnézett ultrahangon, és mindent rendben talált, aztán meg is vizsgált, nyomkodott csomó ideig, elég kellemetlen volt. Aztán felöltöztem, és leültetett, hogy egyáltalán nem reménytelen már ez a dolog, mert 3 cm-re nyitva van a méhszáj, úgyhogy azt tanácsolja, hogy otthon pakoljam össze a kórházi pakkot, ha még nem tettem, és ne nagyon menjek már sehová. (de azért csütörtökre megbeszéltünk egy újabb vizsgálatot, EST-t, ezt majd lentebb elmesélem, jó móka, Lilla ennek hatására született) J Ja, meg azt is mondta, hogy ezzel a méhszájjal, ha most megindítaná, 3 óra alatt meglenne a gyerek. (meg otthon lennék karácsonyra, nem mellesleg) Könyörgő tekintetem azonban nem hatotta meg, így távoztam.

Ezek után persze én egész nap a szülést vártam, meg fájdogált is a hasam hébe-hóba, de nem történt semmi. Másnap jött Beácska, hozott csomó ajándékot karácsonyra, velünk volt jó sokat, jó volt. Gondoltam, majd biztos akkor aznap, kedden szülök, elvégre ott van Bea, így van, aki vigyázzon Lillára, az Újgyerek meg jó fej, és még megengedett egy csajos találkozót karácsony előtt. Hát ez sem így lett. Pedig Bea mikor elment az esti edzésre hazaindulás előtt, még a lelkemre kötötte, hogy hívjam, ha szülök, meg ne tudja, hogy itt volt Szegeden, és én nem vele vitettem be magam a Klinikára. J

Szerdán aztán hívott a szülésznő estefelé, hogy másnap ¾ 7-re menjek be, és nem EST lesz, hanem OCT, és úgy készüljek, hogy valószínűleg már nem fogok hazamenni nyitott méhszájjal, hanem szülünk. Ezek után el lehet képzelni, mennyit aludtam éjjel. J Na de hadd meséljem el, mi is az az EST, azaz emlő-stimulációs CTG vizsgálat. A mellbimbók ingerlésekor oxitocin hormon szabadul fel a szervezetben, pont mint vajúdáskor, és méhösszehúzódásokat csinál, miközben géppel figyelik, hogy az élősködő odabenn hogyan reagál ezekre. Ha nem esik le a szívhangja, akkor vélhetőleg a vajúdáskori fájásokat is jól fogja tolerálni, és a méhlepény is képes még eközben is megfelelő módon ellátni. És hogy történik ez az egész? Az ember gyanútlan lánya bemegy a szülőszobára, ahol kap egy elöl gombos kórházi hálóinget, bugyin-zoknin kívül mindent ledob, hálóing fel, CTG gépre rákötik, rádobnak egy lepedőt nyakig, egy Bepanthen krémet készítenek mellé, majd felszólítják, hogy egy perc ingerlés-két perc szünet (ha jól emlékszem) szakaszokban kezdje el a saját mellbimbóját önkezével bizgetni a lepedő takarásában. Hát mit mondjak, elég érdekes élmény, miközben a CTG asszisztenssel társalogsz, keresed magadon lelkesen a Kossuth rádió frekvenciáját. J Az OCT ugyanerre szolgál, és ugyanezt a hatást váltja ki, csak ott direktben bekötik infúzióval a minimális mennyiségű oxitocint, úgyhogy a bizgetős része elmarad a történetnek. Azért nem bánom, mindkettőt kipróbálva, hogy ezúttal ez utóbbit választották nekem.

Na szóval szépen lezajlott a vizsgálat, és rendben is volt minden, aztán jött a szülésznő, hogy akkor jön mindjárt a doki és burkot repeszt és szülünk. Fájásaim még nem voltak, de ezzel a méhszájjal még egyszer nem mertek vagy nem akartak hazaengedni. A burokrepesztés nem fájt, pedig nagyon paráztam tőle, csak matatás volt az egész, inkább az volt a fura, hogy mennyi magzatvíz folyt ki, kb. 10 liternek éreztem. Aztán mondta a szülésznő, hogy időközben már 4-5 cm a méhszájam, úgyhogy itten hamar gyerek lesz. Fájás továbbra sem volt, úgyhogy visszakötöttek az oxitocin infúzióra, és csináltak nekem klasszakat. Mindenesetre az tény, hogy a burokrepesztés után 2 óra 20 perc alatt meg is született a fiam, úgyhogy panaszra nem lehet okom. Fájdalomcsillapítás a dolgok vihartempója miatt szóba sem került, de mondjuk Lillánál sem kértem. Ami nagyon más volt az előzőhöz képest, az a kitolási szakasz. Sokkal gyorsabban ment, mint elsőre, jobban és erősebben tudtam nyomni, és kontrollálni a saját testem, és azt csinálni, amit mondanak. Azt hiszem, ehhez az edzés is nagymértékben hozzájárult, nyilván erősebb a hasizmom is például, ami sokat segített, meg az is, hogy edzésen megszoktam, hogy csinálom, amit mondanak, akkor is, ha a testem már tiltakozik, fáj. Szóval nem rossz ez a kettlebell, mint szülésfelkészítő torna. J Nem mondom, segített a tapasztalat is, hogy már tudtam, mit kell csinálni, de azért a szülés kőkemény izommunka is, ami satnyábban sokkal nehezebb lett volna. Utána remegett is a lábam meg mindenem ezerrel a megerőltetéstől, elég vicces látvány volt. (Mondtam is, hogy ha ez nem áll le, a doki cikkcakk öltéseket fog belém varrni a végén. Vagy esetleg egy szép karácsonyi mintát.) J Az sem elhanyagolható tény a szülés tempója szempontjából, hogy hányan és milyen lelkesen ittak az egészségemre a „Szüljél gyorsan, könnyen” bulin. Szóval a kettlebellen, mint sporton kívül a szegedi csapatot is szeretettel ajánlom közös italozásra, mint bevált szülésgyorsító módszert. J Összegezve a dolgokat, a szülés az tényleg kőkemény „férfimunka”, amihez képest pár 10 perces snatch teszt lófasz se, hogy őszinte legyek. J Azért az elkövetkező év(tized)ekben a magam részéről én már csak snatch teszteket szeretnék csinálni a továbbiakban. J

       Ez itt Tamás, a 2011.12.22-én született 51 centis és 3420 grammos nagylegény

A kórházból 25-én délben engedtek ki. 27-én feljöttünk anyuékhoz Pestre, azóta itt élvezem, hogy nem kell főznöm, meg ilyesmiket, csak az Újgyerekkel foglalkozni, és ez nagyon nagy segítség így. Tegnap volt egyébként egy hetes a fiam, és eddig elég szerencsésen működik az eszik-alszik forgatókönyv, de nem akarom elkiabálni. Tejcsárda sajnos továbbra sem vagyok, de törekszem rá, hogy sikeresen menjen a szoptatás, majd meglátjuk, viszont egy lánykollégium éves átlag betétszükségletét elhasználtam az utóbbi napokban, szóval éldegélek, vígan mulatok. J Ja, meg valami beépített övtáska is lifeg az alhasamon, ahogy elnézem az ott lévő bőrfelületet, az elkövetkező 40-50 évben nem fogok bikiniben mutatkozni. (Nem mintha az elmúlt 32-ben megtettem volna.) J A felépülés fizikai része egyébként valamivel rosszabb, mint az első után, lelkileg viszont sokkal jobban vagyok, napi egy mini bőgésnél több eddig nem volt, ha egyáltalán… J

(az előbb volt egy etetés, és a szoptatás utáni tápszerpótlást simán a gyerek nyakába öntöttem úgy, hogy csak az tűnt fel, milyen hamar megette, mert nem vettem észre, hogy rosszul csavartam be a cumisüveget, ennyit a viszonylag kipihent állapotról, mi lenne, ha még minden rám is maradna?!) J

Hát nagyjából eddig tartott, amit én a terhes kettlebell edzésről és a tapasztalataimról írni szerettem volna. Most ebből a bejegyzésből jónéhány dolog kimaradt, feledékenységből vagy a gyengébb idegzetű olvasó kímélése érdekében, még lehet, hogy pótlom. Lehetséges, hogy írok még a testsúly meg régi külalak visszanyeréséről is némi tapasztalatot, összehasonlítva az edzés nélküli és végigedzett terhességeimet, meg arról is, hogy mikor sikerül újra edzenem. Addig is köszönöm mindenkinek a figyelmet, aki olvasásra érdemesnek ítélte bejegyzéseimet! J

Amiről ritkán beszélünk, avagy gondolatok a szülés utáni időszakról

Számtalan olyan téma van a terhességgel kapcsolatban, ami túlmutat az edzésen, ezért elhatároztam, hogy írok egy-két olyan bejegyzést is, ami nem csak erről szól, viszont van hozzá kapcsolódóan tapasztalatom, és emellett kellően fontosnak és hasznosnak tartom. Bizonyára még személyesebbek lesznek ezen írások, mint az edzősek, de belevágok, lesz ami lesz. J

Ez a poszt az első ebben a sorozatban, és a szülés utáni időszakról fog szólni. (Hangsúlyozom, ezek az én személyes tapasztalataim lesznek, nem szakvélemény, de sajnos nem vagyok egyedi esetnek tekinthető ezzel kapcsolatban)

Szóval mint tudjuk, kis hazánkban igen alapos terhesgondozás jár minden kismamának. A várandósság kilenc hónapja alatt minden hónapban minimum egyszer kell menni a nőgyógyászhoz, és a védőnőhöz is igen gyakran, nomeg mindenféle vizsgálatokra, vérvételek, fogászat, belgyógyászat, EKG, és így tovább. Minden védőnői látogatáson van mázsálás, vizelet ellenőrzés tesztcsíkkal (hogy van-e benne fehérje, vér, stb.), a középidőtől magzati szívhang hallgatás. Kapunk babakelengye listát, hogy milyen ruhákat, bútorokat, babaápolási cikkeket kell majd beszerezni a jövevénynek, meg egy másik listát, hogy a kórházba miket kell majd bevinni. Elmondhatjuk, hogy a testünkkel igen alaposan törődnek mindvégig, no de mi a helyzet a várandós nő lelkével? Ki készíti fel a terhességével járó lelki változásokra, vagy ami talán ennél is fontosabb, a szülés utáni első pár hét nehézségeinek átvészelésére? Senki. (és ez nem a védőnők hibája, mert ők a meghatározott szakmai protokoll alapján dolgoznak, az enyém igen lelkiismeretesen, egyszerűen a magyar terhesgondozási rendszer hiányossága ez)

Mert ugye egyszer csak hipp-hopp vége a kilenc hónapnak, kipottyan a gyerek, és ott áll az anyuka egyedül az érzéseivel, és oldja meg valahogy. Nyilván én is tudtam, hogy nem lesz majd olyan, mint a filmekben, meg a kismama magazinokban, ahol a tökéletesen sminkelt és kisimult anyuka mosolyog álló nap a tökéletesen alvó, és 0-24-ben nonstop csak szuszogó kisdedjére, és öröm, meg boldogság ezerrel, de teljesen felkészületlenül ért, ami következett. (de azért erre számítottam, nyilván) J

Ugyanis azok a fránya terhességi hormonok elkezdtek kiürülni, és igencsak meglökték egyébként is viszonylag érzékenynek mondható lelkemet. Szerintem életemben nem bőgtem még annyit, mint az első négy-öt hétben. Sír a gyerek, és nem tudom mitől? Bőgés. Nem kakál pár napig? Bőgés. Végre kakált. Bőgés. Szimplán csak fáradt voltam? Bőgés. Mindenen. Szegény férjem ért haza arra jópárszor, hogy a síró felesége a kezébe nyomja a síró gyereket és magára csukja az ajtót. Ráadásul nálam súlyosbította a dolgot, hogy szülés előtt költöztem Szegedre végleg, és ebben az új élethelyzetben nem számíthattam olyan mértékben szüleim és testvéremék segítségére, mint ahogy az még Pesten lehetett volna. Nagyon egyedül éreztem magam, és nagyon kétségbeesett voltam. Mindez odáig fokozódott, hogy felhívtam a szülésznőt, hogy nem bírom tovább, megőrülök, és megadta egy pszichológus doktornő telefonszámát, aki itt a Nőgyógyászati Klinikán dolgozik, és kifejezetten a szülés utáni pszichés változások a szakterülete. Elmentem hozzá, és ő elmondta, hogy minden tök normális, amiket érzek, higgyem el, más anyukák ennél még sokkal durvábbakat is gondolnak, éreznek, és még az is simán normális. Ő magyarázta el, hogy nem őrültem meg, nem vagyok depressziós, csak ürülnek a hormonok, és ennek vége lesz egyszer. Nagyon hálás vagyok neki, azóta is fordultam már hozzá e-mailben más jellegű problémával, és mindig alaposan és lelkiismeretesen válaszolt. Mindenkinek csak ajánlani tudom, Dr. Töreki Annamária a neve. (itt érhető el)

Végül igaza lett egyébként, mert egyik napról a másikra mintha elvágták volna a bőgést, minden átmenet nélkül. Még egy gondolat ezzel kapcsolatban: nemcsak a terhesgondozásban részt vevők nem beszélnek ilyesmiről, hanem úgy tapasztaltam, hogy a már szült barátok, ismerősök sem. Mintha valahogy szégyen lenne, hogy az ember lánya nem azt a felhőtlen boldogságot érzi, amit éreznie illenék. Szóval ez kicsit tabu téma, nem szívesen beszélünk róla, pedig nekem annak idején sokat segített volna, ha tudom, hogy ilyesmire is számíthatok majd, és nem vagyok egyedül ezzel a problémával. Nem is részletezném tovább ezt a témakört, mert annyira nem mókás feleleveníteni, remélem, sikerült ennyivel is hasznosan összefoglalnom.

Még eszembe jutott egy fontos dolog a végére. Egy tanács, mit ne kérdezzünk meg soha az anyukától, amit persze mindig mindenki rögtön megkérdez, ismerősök és ismeretlenek is a közértben kb., és ez nem túlzás, mégpedig hogy: És szopik a baba rendesen, van elég tej? (kvázi hogy szuperál a melled, ugyebár) Na ez az, ami az elején szintén lehet kevésbé szerencsés esetben kissé küzdelmesebb téma (tisztelet a szerencsés kivételeknek, a tejcsárdáknak, én sosem voltam az), és elég komoly teljesítménykényszert nyom az anyára. Már szülés után kezdődik az őrület, mikor a kórházi csecsemős nővérek kápó módra jönnek, és pöckölik az ember mellyét (Na, lássuk, mi van itt!), meg méretik/mérik a babát minden szoptatásnál, és már az egy-két napos gyerek esetén is odadörgölik, hogy bizony ez nulla gramm volt, pedig már illene deciszámra ömlenie. Köszi. A tej igazi beindulása biztosan nem egy-két nap, nálunk Lilla például az első napot végigaludta, úgyhogy nem volt semmi stimulálás részéről. J
Úgyhogy kedves ismerősök, és ismeretlenek, akik ezt olvassátok, bár tudom, hogy nyilván jóindulatúan teszitek fel az újdonsült anyukáknak ezt a kérdést, inkább fogalmazzatok úgy, hogy eszik-e a baba szépen, jó étvágya van-e, ilyesmi, és akkor nem kell részletezni, hogy ennek hány százaléka a szoptatás, úgyis az a lényeg, hogy nőjenek a kisbékák, mint a gomba. J

Bónuszként pedig egy jolly joker ötlet, mit vigyünk babalátogatóba, ami tuti mindig jól jön, és nem a huszadik ruha/játék, hanem valódi segítség az anyukának, illetve hasznos is: a babának pelenka és/vagy popsitörlő, ezek mindig kellenek, a mamának pedig bármiféle főtt étel, amit szeret és amit ehet is szoptatáskor (puffasztós zöldségeket, mint a hüvelyesek és K betűsek pl. nem, ennek könnyen utána lehet nézni), mert főzni az első egy-másfél hónapban még biztosan nem fog lelkesen.