Amiről ritkán beszélünk, avagy gondolatok a szülés utáni időszakról

Számtalan olyan téma van a terhességgel kapcsolatban, ami túlmutat az edzésen, ezért elhatároztam, hogy írok egy-két olyan bejegyzést is, ami nem csak erről szól, viszont van hozzá kapcsolódóan tapasztalatom, és emellett kellően fontosnak és hasznosnak tartom. Bizonyára még személyesebbek lesznek ezen írások, mint az edzősek, de belevágok, lesz ami lesz. J

Ez a poszt az első ebben a sorozatban, és a szülés utáni időszakról fog szólni. (Hangsúlyozom, ezek az én személyes tapasztalataim lesznek, nem szakvélemény, de sajnos nem vagyok egyedi esetnek tekinthető ezzel kapcsolatban)

Szóval mint tudjuk, kis hazánkban igen alapos terhesgondozás jár minden kismamának. A várandósság kilenc hónapja alatt minden hónapban minimum egyszer kell menni a nőgyógyászhoz, és a védőnőhöz is igen gyakran, nomeg mindenféle vizsgálatokra, vérvételek, fogászat, belgyógyászat, EKG, és így tovább. Minden védőnői látogatáson van mázsálás, vizelet ellenőrzés tesztcsíkkal (hogy van-e benne fehérje, vér, stb.), a középidőtől magzati szívhang hallgatás. Kapunk babakelengye listát, hogy milyen ruhákat, bútorokat, babaápolási cikkeket kell majd beszerezni a jövevénynek, meg egy másik listát, hogy a kórházba miket kell majd bevinni. Elmondhatjuk, hogy a testünkkel igen alaposan törődnek mindvégig, no de mi a helyzet a várandós nő lelkével? Ki készíti fel a terhességével járó lelki változásokra, vagy ami talán ennél is fontosabb, a szülés utáni első pár hét nehézségeinek átvészelésére? Senki. (és ez nem a védőnők hibája, mert ők a meghatározott szakmai protokoll alapján dolgoznak, az enyém igen lelkiismeretesen, egyszerűen a magyar terhesgondozási rendszer hiányossága ez)

Mert ugye egyszer csak hipp-hopp vége a kilenc hónapnak, kipottyan a gyerek, és ott áll az anyuka egyedül az érzéseivel, és oldja meg valahogy. Nyilván én is tudtam, hogy nem lesz majd olyan, mint a filmekben, meg a kismama magazinokban, ahol a tökéletesen sminkelt és kisimult anyuka mosolyog álló nap a tökéletesen alvó, és 0-24-ben nonstop csak szuszogó kisdedjére, és öröm, meg boldogság ezerrel, de teljesen felkészületlenül ért, ami következett. (de azért erre számítottam, nyilván) J

Ugyanis azok a fránya terhességi hormonok elkezdtek kiürülni, és igencsak meglökték egyébként is viszonylag érzékenynek mondható lelkemet. Szerintem életemben nem bőgtem még annyit, mint az első négy-öt hétben. Sír a gyerek, és nem tudom mitől? Bőgés. Nem kakál pár napig? Bőgés. Végre kakált. Bőgés. Szimplán csak fáradt voltam? Bőgés. Mindenen. Szegény férjem ért haza arra jópárszor, hogy a síró felesége a kezébe nyomja a síró gyereket és magára csukja az ajtót. Ráadásul nálam súlyosbította a dolgot, hogy szülés előtt költöztem Szegedre végleg, és ebben az új élethelyzetben nem számíthattam olyan mértékben szüleim és testvéremék segítségére, mint ahogy az még Pesten lehetett volna. Nagyon egyedül éreztem magam, és nagyon kétségbeesett voltam. Mindez odáig fokozódott, hogy felhívtam a szülésznőt, hogy nem bírom tovább, megőrülök, és megadta egy pszichológus doktornő telefonszámát, aki itt a Nőgyógyászati Klinikán dolgozik, és kifejezetten a szülés utáni pszichés változások a szakterülete. Elmentem hozzá, és ő elmondta, hogy minden tök normális, amiket érzek, higgyem el, más anyukák ennél még sokkal durvábbakat is gondolnak, éreznek, és még az is simán normális. Ő magyarázta el, hogy nem őrültem meg, nem vagyok depressziós, csak ürülnek a hormonok, és ennek vége lesz egyszer. Nagyon hálás vagyok neki, azóta is fordultam már hozzá e-mailben más jellegű problémával, és mindig alaposan és lelkiismeretesen válaszolt. Mindenkinek csak ajánlani tudom, Dr. Töreki Annamária a neve. (itt érhető el)

Végül igaza lett egyébként, mert egyik napról a másikra mintha elvágták volna a bőgést, minden átmenet nélkül. Még egy gondolat ezzel kapcsolatban: nemcsak a terhesgondozásban részt vevők nem beszélnek ilyesmiről, hanem úgy tapasztaltam, hogy a már szült barátok, ismerősök sem. Mintha valahogy szégyen lenne, hogy az ember lánya nem azt a felhőtlen boldogságot érzi, amit éreznie illenék. Szóval ez kicsit tabu téma, nem szívesen beszélünk róla, pedig nekem annak idején sokat segített volna, ha tudom, hogy ilyesmire is számíthatok majd, és nem vagyok egyedül ezzel a problémával. Nem is részletezném tovább ezt a témakört, mert annyira nem mókás feleleveníteni, remélem, sikerült ennyivel is hasznosan összefoglalnom.

Még eszembe jutott egy fontos dolog a végére. Egy tanács, mit ne kérdezzünk meg soha az anyukától, amit persze mindig mindenki rögtön megkérdez, ismerősök és ismeretlenek is a közértben kb., és ez nem túlzás, mégpedig hogy: És szopik a baba rendesen, van elég tej? (kvázi hogy szuperál a melled, ugyebár) Na ez az, ami az elején szintén lehet kevésbé szerencsés esetben kissé küzdelmesebb téma (tisztelet a szerencsés kivételeknek, a tejcsárdáknak, én sosem voltam az), és elég komoly teljesítménykényszert nyom az anyára. Már szülés után kezdődik az őrület, mikor a kórházi csecsemős nővérek kápó módra jönnek, és pöckölik az ember mellyét (Na, lássuk, mi van itt!), meg méretik/mérik a babát minden szoptatásnál, és már az egy-két napos gyerek esetén is odadörgölik, hogy bizony ez nulla gramm volt, pedig már illene deciszámra ömlenie. Köszi. A tej igazi beindulása biztosan nem egy-két nap, nálunk Lilla például az első napot végigaludta, úgyhogy nem volt semmi stimulálás részéről. J
Úgyhogy kedves ismerősök, és ismeretlenek, akik ezt olvassátok, bár tudom, hogy nyilván jóindulatúan teszitek fel az újdonsült anyukáknak ezt a kérdést, inkább fogalmazzatok úgy, hogy eszik-e a baba szépen, jó étvágya van-e, ilyesmi, és akkor nem kell részletezni, hogy ennek hány százaléka a szoptatás, úgyis az a lényeg, hogy nőjenek a kisbékák, mint a gomba. J

Bónuszként pedig egy jolly joker ötlet, mit vigyünk babalátogatóba, ami tuti mindig jól jön, és nem a huszadik ruha/játék, hanem valódi segítség az anyukának, illetve hasznos is: a babának pelenka és/vagy popsitörlő, ezek mindig kellenek, a mamának pedig bármiféle főtt étel, amit szeret és amit ehet is szoptatáskor (puffasztós zöldségeket, mint a hüvelyesek és K betűsek pl. nem, ennek könnyen utána lehet nézni), mert főzni az első egy-másfél hónapban még biztosan nem fog lelkesen.