18. hét

A múlt heti bejegyzésemben elkövettem egy óriási hibát, vagyis kifelejtettem belőle egy nagyon fontos, mondhatni mérföldkő-szerű eseményt, mégpedig azt, hogy hogyan vitt bűnbe Bea edzés után, avagy hogy történt meg jelen terhességem első mekis kajálása. Hát az úgy volt először is, hogy én nem tehetek semmiről, és teljesen ártatlan vagyok, Tisztelt Bíróság, minden B. Beáta (szinte fiatalkorú) elkövető hibája! J Szóvalhogy Beának Pestre kellett mennie edzés után, és mondta, hogy éhes, venne egy SALÁTÁT, menjünk el a Mekibe, és persze van csomó kajajegye, meg minden, szóval egyek én is. Körülbelül öt másodpercnyi udvarias „áááénnem” után habozás nélkül bele is egyeztem, és még Tibit (az otthoni férj típusú humanoid létforma) is fel kellett hívnom, hogy neki vigyünk-e valamit, erre is rávett ez a Bea! Persze én rögtön tudtam, hogy salátát tuti nem eszem, szegény gyerek a hasamban nem kecske, ugyebár, kell annak a kalória. Úgyhogy mire odaértünk, eldöntöttem, hogy szerény módon beérem egy BigMac-kel, meg egy kis krumplival, mégiscsak önkontroll, ugyebár. Aztán persze Bea mondta, hogy ő megissza az üdítőt, kérjem menüben, és kérte a nagyobb krumplis, nagyobb üdítős brutál menüt, (mondom, hogy én nem tehettem semmiről) meg magának egy Cézár salátát, végül persze erre kellett negyed órát várni. Én ekkora zacskó krumplit még nem láttam, amit itt adtak, csekély 500 kalória körül volt az energiatartalma a csomagolás szerint, még szerencse, hogy Beus azért ebbe lelkiismeretesen besegített, és nem hagyta, hogy egyedül egyem meg az összes üres kalóriát. J Hát így esett meg a történet. És ami a legdurvább, hogy nem is laktam igazán jól sem, szóval megint egy évig nem fog hiányozni ez a fajta táplálék, az tuti, de így egyszeri bűnként nagyon jól esett.

És akkor vissza az aktuális héthez: hétfőn az edzésen futás volt körben, majd fekvőtámasz-háton fekvős lábemelés (a nyilván nem hasizom J)-török felállás körök. Aztán fekvőtámasz körök párban egymással szemben, mindegyik után egy pacsi a szemben lévő társsal, folyamatos kézcserével, aztán meg földönfekvős csípőemeléses összekapaszkodós kámaszútrás feladat, hát ezt elég nehezen tudnám pontosan megfogalmazni. J Én Bettivel voltam, mert Bea képes Egyiptomban héderelni egy hétre, (szörnyű!), és ez már a fekvőknél elég vicces volt, Betti ugyanis fiúkat megszégyenítően nyomja őket, aztán a kámaszútrát megpróbáltuk és csináltuk is egy darabig, de ahogy egyre közelebb csúsztunk egymáshoz, már nem fért el rendesen a fenekünk egymástól a cserélgetéshez, szóval röhögésbe fulladt a projekt és Betti átment Majához inkább, én meg folytattam egyedül: lábleengedés-emelés, minden emelésnél megemeltem a csípőmet, hogy legalább kicsit hasonlítson az eredeti feladathoz. Aztán további törökök, fekvőtámaszok, és kámaszútrák voltak még, végül 7 kör swing párban, hangra csere, és a társ folyamatosan ellenőrzi a feszítettséget közben. Ezt is egyedül csináltam, bár végülis én alapban mindig párban vagyok mostanában, nomeg a has-fenék-comb csapkodás sem csábított annyira.

Kedden power snatcheket csináltunk, sokat. Egy ideig ment, de aztán sima folyamatos kézcserés snatchelésre váltottam helyette, az jobban esett. Valami B tervet mindig próbálok kitalálni, hogy ne csak álldogáljak, ez azért rendes dolog, nem? Gondolom, edzés végén volt valami swing kör is, de már nem emlékszem, sajnos nem jegyeztem fel rögtön edzés után a kis word fájlomba, hogy mi volt.

Csütörtökön hátizmos dolgokat csináltunk hason fekve, értitek, hason fekve, el lehet képzelni, hogy nekem ez milyen hatékonyan: sehogyse ment. Mondjuk megpróbáltam elkezdeni, de Betti rögtön mondta, hogy ezt inkább ne csináljam. Annyira már nem jó hason feküdni a viszonylag kemény talajon, pláne nem kezet-lábat emelni szupermen pózban. Tamás ismét bebizonyította, hogy nemcsak a világ legjobb edzője, hanem a női problémákra is érzékenyen reagáló, figyelmes úriember is, mert egyszer csak rám nézett, hátára fordult, felemelte karjait-lábait és felkiáltott: Mónika, akkor te legyél bitumen! J Szóval volt itten is B terv, kérem szépen, más kérdés, hogy én ezt sem tudtam sajnos megvalósítani. Aztán kitalált egy még jobb feladatot: a fekvőtámaszba ugrást. Ezt nem tudom jobban megfogalmazni, álló helyzetből kellett volna levetni magunkat a földre, és rögtön nyomni egy fekvőt, hát ezen már elkezdtem kínomban nevetni, mikor Tamás megmutatta, mit kell csinálni, és hassal ledobta magát, hogy akkor én mit csináljak ehelyett?! J Már nem emlékszem, hogy erre válaszolta-e, vagy másra, de konkrétan elhangzott ezen az edzésen, hogy „Mónika, csak meg ne szüljél!” J Emlékszem még sumo deadliftekre edzés végéről, azt viszont 16-ossal csináltam, csak azért érdekes ez, mert az elmúlt 4 hónapom legnagyobb súlya volt, mióta ugye a terhesség tudatában nem merek már ekkorával swingelni. Aztán a legvégén még a szokásos levezető swing körök voltak.

Pénteken pedig vége ennek a hétnek, betöltöttem, kezdődhet a 19. J

Tényleg, a terhességi idő számításáról röviden, hátha valakinek ez nem egyértelmű, nekem nem volt az az elsőnél az elején. Először is, a terhességet az utolsó menstruáció első napjától számítják, onnantól ketyeg a 40 hét. Szóval amikor két hetes terhes az ember lánya, akkor történik csak konkrétan a peteérés és a fogamzás. Amikor pedig aktuális lenne a következő vérzés, akkor 4 hetes a terhesség, a kis ebihal meg kb. két hetes. Ha például most a 18. hét eseményeiről írtam, az azt jelenti, hogy betöltöttem a 17. hetet, és jelenleg a 18-ban járok, tehát 17 hetes és 1, 2, 3… stb. napos a terhesség. Nagyon sci-fi? J

Amiről ritkán beszélünk, avagy gondolatok a szülés utáni időszakról

Számtalan olyan téma van a terhességgel kapcsolatban, ami túlmutat az edzésen, ezért elhatároztam, hogy írok egy-két olyan bejegyzést is, ami nem csak erről szól, viszont van hozzá kapcsolódóan tapasztalatom, és emellett kellően fontosnak és hasznosnak tartom. Bizonyára még személyesebbek lesznek ezen írások, mint az edzősek, de belevágok, lesz ami lesz. J

Ez a poszt az első ebben a sorozatban, és a szülés utáni időszakról fog szólni. (Hangsúlyozom, ezek az én személyes tapasztalataim lesznek, nem szakvélemény, de sajnos nem vagyok egyedi esetnek tekinthető ezzel kapcsolatban)

Szóval mint tudjuk, kis hazánkban igen alapos terhesgondozás jár minden kismamának. A várandósság kilenc hónapja alatt minden hónapban minimum egyszer kell menni a nőgyógyászhoz, és a védőnőhöz is igen gyakran, nomeg mindenféle vizsgálatokra, vérvételek, fogászat, belgyógyászat, EKG, és így tovább. Minden védőnői látogatáson van mázsálás, vizelet ellenőrzés tesztcsíkkal (hogy van-e benne fehérje, vér, stb.), a középidőtől magzati szívhang hallgatás. Kapunk babakelengye listát, hogy milyen ruhákat, bútorokat, babaápolási cikkeket kell majd beszerezni a jövevénynek, meg egy másik listát, hogy a kórházba miket kell majd bevinni. Elmondhatjuk, hogy a testünkkel igen alaposan törődnek mindvégig, no de mi a helyzet a várandós nő lelkével? Ki készíti fel a terhességével járó lelki változásokra, vagy ami talán ennél is fontosabb, a szülés utáni első pár hét nehézségeinek átvészelésére? Senki. (és ez nem a védőnők hibája, mert ők a meghatározott szakmai protokoll alapján dolgoznak, az enyém igen lelkiismeretesen, egyszerűen a magyar terhesgondozási rendszer hiányossága ez)

Mert ugye egyszer csak hipp-hopp vége a kilenc hónapnak, kipottyan a gyerek, és ott áll az anyuka egyedül az érzéseivel, és oldja meg valahogy. Nyilván én is tudtam, hogy nem lesz majd olyan, mint a filmekben, meg a kismama magazinokban, ahol a tökéletesen sminkelt és kisimult anyuka mosolyog álló nap a tökéletesen alvó, és 0-24-ben nonstop csak szuszogó kisdedjére, és öröm, meg boldogság ezerrel, de teljesen felkészületlenül ért, ami következett. (de azért erre számítottam, nyilván) J

Ugyanis azok a fránya terhességi hormonok elkezdtek kiürülni, és igencsak meglökték egyébként is viszonylag érzékenynek mondható lelkemet. Szerintem életemben nem bőgtem még annyit, mint az első négy-öt hétben. Sír a gyerek, és nem tudom mitől? Bőgés. Nem kakál pár napig? Bőgés. Végre kakált. Bőgés. Szimplán csak fáradt voltam? Bőgés. Mindenen. Szegény férjem ért haza arra jópárszor, hogy a síró felesége a kezébe nyomja a síró gyereket és magára csukja az ajtót. Ráadásul nálam súlyosbította a dolgot, hogy szülés előtt költöztem Szegedre végleg, és ebben az új élethelyzetben nem számíthattam olyan mértékben szüleim és testvéremék segítségére, mint ahogy az még Pesten lehetett volna. Nagyon egyedül éreztem magam, és nagyon kétségbeesett voltam. Mindez odáig fokozódott, hogy felhívtam a szülésznőt, hogy nem bírom tovább, megőrülök, és megadta egy pszichológus doktornő telefonszámát, aki itt a Nőgyógyászati Klinikán dolgozik, és kifejezetten a szülés utáni pszichés változások a szakterülete. Elmentem hozzá, és ő elmondta, hogy minden tök normális, amiket érzek, higgyem el, más anyukák ennél még sokkal durvábbakat is gondolnak, éreznek, és még az is simán normális. Ő magyarázta el, hogy nem őrültem meg, nem vagyok depressziós, csak ürülnek a hormonok, és ennek vége lesz egyszer. Nagyon hálás vagyok neki, azóta is fordultam már hozzá e-mailben más jellegű problémával, és mindig alaposan és lelkiismeretesen válaszolt. Mindenkinek csak ajánlani tudom, Dr. Töreki Annamária a neve. (itt érhető el)

Végül igaza lett egyébként, mert egyik napról a másikra mintha elvágták volna a bőgést, minden átmenet nélkül. Még egy gondolat ezzel kapcsolatban: nemcsak a terhesgondozásban részt vevők nem beszélnek ilyesmiről, hanem úgy tapasztaltam, hogy a már szült barátok, ismerősök sem. Mintha valahogy szégyen lenne, hogy az ember lánya nem azt a felhőtlen boldogságot érzi, amit éreznie illenék. Szóval ez kicsit tabu téma, nem szívesen beszélünk róla, pedig nekem annak idején sokat segített volna, ha tudom, hogy ilyesmire is számíthatok majd, és nem vagyok egyedül ezzel a problémával. Nem is részletezném tovább ezt a témakört, mert annyira nem mókás feleleveníteni, remélem, sikerült ennyivel is hasznosan összefoglalnom.

Még eszembe jutott egy fontos dolog a végére. Egy tanács, mit ne kérdezzünk meg soha az anyukától, amit persze mindig mindenki rögtön megkérdez, ismerősök és ismeretlenek is a közértben kb., és ez nem túlzás, mégpedig hogy: És szopik a baba rendesen, van elég tej? (kvázi hogy szuperál a melled, ugyebár) Na ez az, ami az elején szintén lehet kevésbé szerencsés esetben kissé küzdelmesebb téma (tisztelet a szerencsés kivételeknek, a tejcsárdáknak, én sosem voltam az), és elég komoly teljesítménykényszert nyom az anyára. Már szülés után kezdődik az őrület, mikor a kórházi csecsemős nővérek kápó módra jönnek, és pöckölik az ember mellyét (Na, lássuk, mi van itt!), meg méretik/mérik a babát minden szoptatásnál, és már az egy-két napos gyerek esetén is odadörgölik, hogy bizony ez nulla gramm volt, pedig már illene deciszámra ömlenie. Köszi. A tej igazi beindulása biztosan nem egy-két nap, nálunk Lilla például az első napot végigaludta, úgyhogy nem volt semmi stimulálás részéről. J
Úgyhogy kedves ismerősök, és ismeretlenek, akik ezt olvassátok, bár tudom, hogy nyilván jóindulatúan teszitek fel az újdonsült anyukáknak ezt a kérdést, inkább fogalmazzatok úgy, hogy eszik-e a baba szépen, jó étvágya van-e, ilyesmi, és akkor nem kell részletezni, hogy ennek hány százaléka a szoptatás, úgyis az a lényeg, hogy nőjenek a kisbékák, mint a gomba. J

Bónuszként pedig egy jolly joker ötlet, mit vigyünk babalátogatóba, ami tuti mindig jól jön, és nem a huszadik ruha/játék, hanem valódi segítség az anyukának, illetve hasznos is: a babának pelenka és/vagy popsitörlő, ezek mindig kellenek, a mamának pedig bármiféle főtt étel, amit szeret és amit ehet is szoptatáskor (puffasztós zöldségeket, mint a hüvelyesek és K betűsek pl. nem, ennek könnyen utána lehet nézni), mert főzni az első egy-másfél hónapban még biztosan nem fog lelkesen.

17. hét

A hétfői edzésen gugolásokat csináltunk, meg egylábas gugolásokat párban, én szokás szerint Beácskával, valamivel jobban ment, mint múltkor. Tamás mondta, hogy ha valaki nem tud felállni egy lábon (én nyilván nem), akkor húzza be a kinyújtott lábát, és két lábon küzdje fel magát, így azért meg tudom valósítani a dolgot, bár szépségdíjas nyilván nem lesz. A másik amit mondott, hogy ne essünk bele az alsó pozícióba, hanem szépen lassan engedjük le magunkat, de persze könnyű neki, nem olyan farnehéz, mint e sorok írója. Még jobb lábon gugolva megoldom, hogy ne húzzon le a tőkesúly, de ballal… Múltkori edzésen viszont ellestem a tuti nyerő tekkknikát, és azóta a bal lábas gugolásnál két kézzel kapaszkodom Beus kezébe, óóó szegénykém, és így már tud dacolni a puttony a gravitációval. J

Na az egylábasok után volt még sorverseny párban, amit én kihagytam, mert egymást kellett háton három féle helyzetben elvinni a terem végéig és vissza, naná hogy futva, hogy még fincsibb legyen. Mondjuk ez azért tényleg nem feltétlenül terhi-kompatibilis feladat volt. Végül swing körök voltak levezetésnek, Tamásnak elromlott a gymboss-a, úgyhogy nem tudta, mikor fog csipogni, szóval meglepi időkkel dolgoztunk.                  

Kedd reggel vérvételre kellett mennem, jó nagy kupac beutalót kaptam múltkor a terhesgondozóban (AFP, hepatitis B meg szifilisz szűrés, általános vérkép, vércsoport, toxoplazma vizsgálat, ezek tuti voltak), és amikor megláttam, hogy a vérvételes néni 8, azaz nyolc tégelyt szed elő, eszembe jutott számtalan szebbnél szebb gondolat, a következő sorrendben: csúnya szavak, majd ugyanez még egyszer, aztán hogy a terhesgondozóban tuti olvasták a róluk szóló posztot és ez a bosszú, végül meg az, hogy a terhesgondozó néni ősei között biztosan voltak vámpírok, vagy legalábbis szadista felmenők… Még a vérvételes néni is megjegyezte, hogy minek hoztam ennyi papírt egyszerre, és aztán kíméletlenül megcsapolt. J Betti és fia, Domi vittek el a vérvételre, és amíg benn voltam, remekül elvoltak Lillával, a szokásos pogácsaadag beburkolása után buborékokat fújtak lelkesen, meg fákat, bogarakat, csigákat nézegettek.

Este Gergő tartotta az edzést, jó volt ez is. Snatcheltünk 30 mp munka, 30 mp pihenés körökben a kezeket váltva 10 kört, majd pihi és utána még egyszer ugyanezt, majd utána pár kör snatch még, hátha valakinek még nem akar kiszakadni az alkarja. Már amúgy az elején gyanús volt, hogy Gergő 16-ost vett magának, Betti mondta is, hogy akkor neki nem is kell 12-es, elég lesz a 10-es, én maradtam a szokásos 8 kg-nál, hát az is elég volt. Azt is mondta Betti, hogy múltkor 18-at tudott kb. a 30 mp alatt, gondoltam, én nem merek nagyot álmodni, nem akarok megszakadni, 40 fok van, meg amúgy is, úgyhogy kitűztem magam elé a 12 darab ismétlést, mint célt (oké, ér röhögni), aztán meglepve vettem tudomásul, hogy bármilyen kellemes tempóban is igyekszem csinálni, ez basszus mindig 15 lesz legalább. A második körben viszont legyőzött a kánikula, és tíz ismétléseket csináltam hat körön keresztül, majd az utolsó négyben már csak swingeltem. A levezetős snatch köröket pedig egyszerűen ellógtam egy széken pihegve, bocs, Gergő! J

Szerdán este nagy dolog történt, először éreztem, hogy az Újgyerek ugrabugrál benn, persze ez ilyenkor még fura érzés, de szinte teljesen biztos vagyok benne így másodszor terhesként, hogy ez már ő volt. J

Csütörtökön, azaz ma megint Gergő tartotta az edzést, és annyi mindent csináltunk, hogy biztosan nem fogom tudni így frissen melegében sem felsorolni. Voltak török felállások, gugolások súllyal és súly nélkül, sumo deadliftek, nyomások a török felállás különféle pózaiban, aztán clean-press variációk körben sétálgatva a kinyomott súllyal, meg csak simán a súlyt tartva sétálgatás, a végén meg swing-alkartámasz körök időre levezetésként. Megint bazi meleg volt, és voltak dolgok, amiket másképp, vagy nem is tudtam megcsinálni, így kimaradtak, és bevallom, átfutott rajtam a gondolat, hogy mi a fenének csinálom ezt, főleg ilyen gutaütéses hőségben?! Mit és kinek akarok ennyire bizonyítani, hogy pörgök itt egyre gömbölyűbben, mint valami megszállott?! Szóval volt egy kis agyalás, pedig igazából tudom a választ, a lehetőségekhez képest fitt akarok maradni, nem úgy, mint az első terhességemmel, ahol szó szerint nulla mozgást végeztem, nem akarok 10-12 kg-nál többet hízni, ha nem muszáj, ellenben az első terhességem plusz huszonpár kilójával. Szilárdan hiszem azt, hogy amitől én jól érzem magam, az az Újgyereknek is csak jót tehet, és azt is, hogy edzetten könnyebb lesz a terhességem és majd a szülés is. Hát ezért csinálom. Csak ez a folyamatos éhség ne lenne… De persze most edzés után is megvigasztaltam magam itthon egy kis csokikával, az önuralom az vajon mi? J

Holnap meg megint Pest, tesóéknál vizitálás, Julcsi baba folyamatos bámulásával és csodálásával eltöltve, jó lesz. Hát így. J

Ó, a legjobb sztori kimaradt: Már készülök a karácsonyra mindenféle kreatív dologgal, hogy decemberre mindenen csak maximum röhögnöm kelljen, szóval találtam egy jónak tűnő italreceptet egy régi Praktikában, amit meg is csinálok izibe, eldöntöttem. Csakhát kell hozzá tiszta szesz, így bementünk ma Lillával a patikába, ahol rövid úton kiderült, hogy azt csak receptre lehet kapni, és a 70 fokosat is, hiába pislogtam segélykérően a hölgyre, nem adott egy litert puszira. De a recept azt írja, hogy vagy szesz, vagy vodka, úgyhogy nem csüggedtem, és mert az esti edzésre szállítmányozzák nekem a diót az ígéret szerint (így is volt és köszönöm is), mindenképpen kellett valami, amiben már este áztathatom a szajrét, úgyhogy bementem a boltba vodkáért. Értitek, egy alig kétéves meg egy terhes nő, egy üveg vodkáért. És amikor mondtam a csajnak, hogy egy üveg vodkát szeretnék (mert persze plexi mögött voltak, ne lehessen csak úgy csendben levenni, mindenképp kérni kelljen), és hozzátettem, hogy jó lesz a legolcsóbb, láttam a szemében a testet öltött döbbenetet, és A véleményt. Próbáltam mosakodni, hogy likőrhöz kell, de a „na, te szép magyar anya” tekintete nem finomodott kicsit sem. Hát így néztek ma alkszenek fényes délben. J

16. hét

Ez egy rövidebbre szabott bejegyzés lesz, lévén hogy a heti edzéseket sikerült elszabotálnom különféle okok miatt. Hétfőn nőgyógyászhoz kellett mennem a szokásos havi ellenőrzésre, és ahogy utólag fogalmaztam, olyan sokan vártak a turkálóban, hogy mire végeztem, az edzés felének vége volt, de azért rendes voltam, odamentem, és végignéztem, hogy a többiek mit csinálnak. Odafelé az állomásnál egy pékségben vettem egy csirkemájas táskát jutalmul, hogy minden rendben volt a dokinál. (a méhszáj zárt, a méhem meg akkora, mint egy nagyobb újszülöttfej)
Kedden hajnalban fél ötkor tesó telefonjára ébredtem, miszerint elfolyt a magzatvize, és hogy ez nekem is ilyen bazi sok volt?! (igen!) J Utána egy percet sem tudtam aludni, nyolcra már az ebédet is megfőztem, nomeg addigra az unokahúgom is megszületett. A picike neve Júlia Anna, 2490 gramm, és 50 cm, és persze tökéletes és nagyon cuki. 10-re kellett mennem a terhesgondozóba, kaptam csomó vérvételes beutalót, és megnézték megint ultrahanggal, hogy rendben van-e a szívhang. (nanáhogy rendben!) J Ugyan mondta a doki, hogy mekkora a kis élősködőm feje, de újdonsült nagynéniségem izgalmában nem figyeltem, csak annyi maradt meg, hogy 150 valamennyit vert a szíve percenként. Délután mentem is Pestre, és mentünk be egyből a kórházba, és csak ma reggel jöttünk vissza Szegedre Lillával a Beácska sofőrszolgálattal, igaz péntek estétől vasárnap ebédig volt egy kis Balatonozás is végül. (Lilla egyébként az elsőszülött gyermekem, ha ezt még nem írtam volna, de ugyanőt takarják a jövőben a blogban esetlegesen elhelyezett Pocok, Pók, Kispocok, Kispók, és egyéb hasonló elmés elnevezések is)
Még a Balatonra visszatérve, táplálkozásilag elég nehéz észnél maradni a palacsinták, lángosok, rántott hekkek és egyéb olajszagú bódékból árusított, a fílinghez szervesen hozzátartozó ételféleségek között, viszont a két nap alatt csak egyszer álltunk sorba, mert palacsintát KELLETT ennem (hármat!), ami azért előfordulhatott volna sokkal többször és durvább kajákkal is, ugyanakkor ez az eset továbbra sem jelzi megnyugtatóan jellemem megacélozódásának mielőbbi bekövetkeztét… J

15. hét

Múlt szombat volt a 3. szülinapi kettlebell buli, azaz annak az ünneplése, hogy Tamás 3 éve kezdte meg itt Szegeden az edzősködést. Két részből állt a dolog, először edzés, majd kaja+beszélgetés szabadon. Sajnos az edzésnek a pörköltfőző bácsi elég komoly időkorlátot szabott, ugyanis 11-kor kezdődött az egész, és neki legkésőbb délben indulnia kellett egy másik rendezvényre az addigra már üres bográccsal, így a buli első része rövidre, ámde játékosra sikeredett, kevés valódi edzésmunkával. Volt kidobós, és kötélhúzás, egyikben sem mertem részt venni. Tamás mondta, hogy a kidobósban a lányokat nem ér megdobni a rögbilabdával, csak a sima gumilabdával, mert aki ilyet tesz, annak márnememlékszemmilyen büntetés lesz, de valahogy ezt nem éreztem életbiztosításnak, úgyhogy nem vállaltam be a játékot. Elég keményen vágták egymáshoz a fiúk a labdát, rossz volt nézni is. J A kötélhúzással kapcsolatban pedig azon paráztam, hogy mi van, ha össznépi esés lesz belőle előre vagy hátra, attól függ, merre sikerül rántani a kötelet, és nem akartam én heverni úgy nyolc másik eldőlő alatt. Viszont utána volt 10 kör snatch (vagy a kezdőknek swing) és mivel a jó fogású nyolcasokat mind elvitték, 10 kg-val csináltam, én, a hős. J Aztán átöltöztünk, megettük a pörköltet, jól megajándékoztuk Tamást, megünnepeltük a jeles évfordulót. Mi Bettiékkel, Lacival, Ricsivel, és persze Beácskával kooperálva egy üveg bort, meg egy cuki férfias tortát ajándékoztunk, amelyet én készítettem, íme:

(A fotót Purgel Janó készítette.)

Végül olyan négyig maradtunk, és utána még Bea elvitt Lidl-be nagybevásárolni levezetésnek, mert rendes.

Hétfőn voltam a védőnőnél, szóba került az edzés is, szerintem ő valami konditermes dolognak gondolta, mikor elmondtam, hová járok, de csak annyit mondott, hogy ugye nem csinálok hasizmot? Mondtam, hogy persze, hogy nem, és ebben maradtunk. De nyilván konkrétan a hasprésre gondolt igazából.

Aztán este edzésen voltak mindenféle fekvőtámasz-variációk, meg lábemelgetés (ugye, hogy nem csinálok hasizmot! J), meg pókok, török felállások, egymás nyújtott karján fekvőtámasz párban. Na ez utóbbit azóta nem csináljuk Beával, mióta egyszer összecsuklottunk és ledőltem róla, mert már nem bírt tartani. De persze Tamás észrevette ezt, és odajött és lefeküdt, hogy Bea is tudja csinálni a feladatot, mert én hiába mondtam neki, hogy odafekszem, és megtartom, ő nem akart engem terhelni azzal, hogy rám nehezedik. Szóval nem volt lazsálás, én meg a földön csináltam sima fekvőt ehelyett.

Kedden voltam a terhesgondozóban, amiről az előző bejegyzés szólt, nem is ismétlem magam, csak annyit, hogy az újgyerek csodaokos feje egy hét alatt 3 mm-t nőtt, és korának megfelelőek, mondhatni tökéletesek a méretei. Este az edzésen Tamás nagyon vicces dolgot talált ki, a másnapi 20. szülinapomra való tekintettel minden feladat a 20-as szám bűvöletében zajlott. (a politikai korrektség jegyében azért megjegyzem, hogy ez már egész pontosan a tizenkettedik 20. szülinapom) Először egylábas gugolások párban, egy körben 5-5-5-5, váltogatva a lábakat. Ebből volt 4 vagy 5 kör emberenként, és már akkor tudtam, hogy edzés végén a lépcsőn megint egy birodalmi lépegető kecsességével fogok csak lejutni, és a vécére ülés, felállás legalább két napig megint érdekes lesz. :) (naná, hogy így is lett) Aztán voltak még power snatchek huszasával, folyamatosan váltva a kezet, majd egy lihegésnyi szünetben odajött Tamás, hogy UGYE nem haragszom, én meg elsóhajtoztam neki, hogy akkor talán már ünnepelhetnénk azt, hogy 3 hónapos terhes vagyok, de lehet a 14 hetes is, csak valami humánusabb szám... Tamás szemében megvillant az a bizonyos ördögi fény, gyanús kis félmosollyal kísérve, és a lezáró power snatch sorozatot az új információk birtokában 20+14-es körben végeztük. Mondtam is utána, hogy aki nem utált meg a szülinapom miatt eddig ezen az edzésen, az megtette a terhesség hírére a végére. :)

Szerdán reggel Betti elvitt vérvételre, és lelkesen Lilláztak Domi fiával a kocsiban, amíg engem csapolt a vámpír néni benn, este meg jöttek Ágiék, szülinapozni, meg társasozni. Hoztak nekem ajándékba egy tepsi lasagnét meg egy nagy doboz tiramisut, szép ünneplés volt. J A tésztából még én ettem a legkevesebbet, de a tiramisunál már ezt nem mondhatom el, azt hiszem, kb. az egyharmadát én pusztítottam el. Egyébként ez olyan jó ajándék, mikor az ember olyat kap, ami a hétköznapokban nem adatik meg neki, mint nekem az, hogy valaki főzzön rám, nekem meg csak enni kelljen. Az ilyen dolgoknak a saját kézzel készítés értékén túl a gesztusértéke is hatalmas.

Tegnap pedig a heti harmadik edzésen volt egy kis gugolás bemelegítésnek, clean-press variációk, megint fekvőtámasz variációk az elfektetett golyón és talajon is, meg a végén egy csomó swing-burpee kör. (20 mp munka, 10 mp pihenés, így) Az újgyerek persze addig rángatta a köldökzsinórt, hogy nem tetszik neki ez a négyütemű fekvőtámasz dolog, amíg rá nem vett, hogy elszabotáljam a gyakorlatot, de mentségemre legyen mondva, nem pihentem helyette, hanem gugoltam. Úgyhogy a terheseknek ez swing-gugolás kombó volt, a végén pedig egy össznépi utolsó swing kör. Egyébként ahhoz képest, hogy milyen izomlázam volt, kifejezetten jól esett ez az edzés. De ami még jobb volt, hogy utána beültünk a Gringo’s-ba közösen, vacsizni, iszogatni, meg beszélgetni, amíg egyszer csak az éjféli záráskor ki nem dobtak minket. Elég nehéz lenne összefoglalni, micsoda élmény volt ez a buli, kiderült eddig csendes edzőtársakról, hogy igazából mekkora partiarcok, nem keveset nevettünk az este folyamán. Ennyien egyébként még egyik beülésen sem gyűltünk össze, úgyhogy tökre örültem ilyen szempontból is.

Na és persze ma reggel ráálltam a mérlegre és KÉT kilóval mutatott többet, mint három napja, ilyenre is csak én lehetek képes, mert mertem enni szerdán meg csütörtökön egy-egy igazán jót vacsira. Oké, tudom, hogy visszamegy ez pár nap alatt, meg kiürül, de azért elég horror érzés volt látni ekkora számot a mérlegen.

Kissé sótlanra sikerült ez a bejegyzés, de az utóbbi napokban nem aludtam el éjfélnél, vagy inkább egynél előbb, nagyon fáradt vagyok, ahogy ezt írom, majd leragad a szemem, de akárhogy is, ezen a 15. héten is túl vagyok most már.